A Mesterlövészet harmadik darabjában egy igazi kuriózummal kedveskedem a nagyérdeműnek. Sajnos még a szakavatott történészek is ritkán tudnak a magyar néppel 1848-49-ben, illetve az első világháborúban együtt harcoló, hős lengyel katonákról. Pedig még szobruk is van a fővárosban.
Keresés ebben a blogban
2016. május 23., hétfő
Mesterlövészet III. - Baráti légiók emlékezete
Címkék:
Budapest,
kép,
Mesterlövészet
2016. január 15., péntek
Holt idők - 2. fejezet
- Marcus!
Gyakran elcsodálkozom
rajta, hogy egyesek mennyire türelmetlenek tudnak lenni.
- Marcus!
Pedig, ha jól játsszuk
ki a lapjainkat, az örökkévalóság minden ideje a miénk.
- Marcus!
Legalábbis a magukat
értelmiséginek tartó honfitársaim ezt állítják. A tapasztalat azonban erre az
elméletre igen sűrűn rácáfol.
- Marcus!
- Mi van? – rivallok rá
dühösen az engem szólongató öltönyös férfira. Az összeaszott arcának nagy
részét uraló üres szemgödreiben halványkék fény izzik, tehát tudom, hogy nem
vak. Láthatja, hogy éppen eléggé el vagyok foglalva. Ennek ellenére indulatosan
a képembe tolja megcsonkított kezét.
- Három ujjam hiányzik,
Marcus. – közli olyan hangsúllyal, mintha egy ütődöttnek magyarázna. Ez a
stílus mondjuk jellemző az alkimisták többségére. Ez a kellemetlen alak itt
pedig Hercule, egy helybéli lakos, állítása szerint alkimistamester. Ismerem
már egy ideje, és tisztában vagyok vele, mennyire nem kedvel bennünket,
megszállókat.
- Igen, látom. –
biztosítom róla a türelmetlenkedő fickót – De ha nem látnád, momentán akad némi
dolgom.
2016. január 3., vasárnap
Holt idők - novellakezdemény
- Ez meg mi a rosseb? –
kérdezi megrökönyödve Rupert, miután felnyitja a kezében tartott kis ezüst
szelencét. Felkapja fejét, hamuszürke arcán rémült grimasz jelenik meg.
- A legújabb keverékem.
– válaszolja önelégülten a vén Woodrow az asztal másik oldaláról. Bizonyára el
is vigyorodna, ha még meglennének az ajkai. Tányérjába nyúl, és egy újabb
húsdarabot emel ki belőle.
- Te nem vagy normális
öreg! – háborodik fel Rupert, és körbekapkodja tekintetét. Határozott
mozdulattal lezárja az apró ezüstdobozt, és Woodrow felé hajítja. A vén
alkimista, meglehetősen jó reflexekről téve tanúbizonyságot a levegőben elkapja,
és gyors mozdulattal a köntöse zsebébe rejteti.
- Nyugalom! – mondja könnyedén.2015. november 19., csütörtök
Meseversek
A buszon mindig eszembe jutnak kis, búsvidám versek,
de elfelejtem őket, mire a négy fal közt termek,
skatulyámban, hol rám ülnek a szürke falak,
s hol a képzelet lusta kedvvel pókhálókba ragad.
Doboz-, és raktárvilág. Még az otthon sem otthon.
Átmenet minden. Magamat is csak A-ból, B-be hordom.
Kősziklákból facsarok vizet, így telik napra nap,
belep a por, múzeumi lámpák steril fénye alatt.
Mégis-mégis, erőt ad az a pár, elképzelt sor,
mert rozsdaszín andalgásuk rólad, s rólam szól.
Messziről fonják össze szétfútt életünk,
pihe-puha szárnyuk alatt, tán végre jó nekünk.
Bennük viszlek ágyba, ölellek, s fogom a kezed,
bennük nincsen távol, csak közel, s még közelebb.
.
.
.
Mese, mese mind, jaj, színes, gyermeteg, ostoba!
Mert leírva egy szó lesz belőlük csak: soha.
de elfelejtem őket, mire a négy fal közt termek,
skatulyámban, hol rám ülnek a szürke falak,
s hol a képzelet lusta kedvvel pókhálókba ragad.
Doboz-, és raktárvilág. Még az otthon sem otthon.
Átmenet minden. Magamat is csak A-ból, B-be hordom.
Kősziklákból facsarok vizet, így telik napra nap,
belep a por, múzeumi lámpák steril fénye alatt.
Mégis-mégis, erőt ad az a pár, elképzelt sor,
mert rozsdaszín andalgásuk rólad, s rólam szól.
Messziről fonják össze szétfútt életünk,
pihe-puha szárnyuk alatt, tán végre jó nekünk.
Bennük viszlek ágyba, ölellek, s fogom a kezed,
bennük nincsen távol, csak közel, s még közelebb.
.
.
.
Mese, mese mind, jaj, színes, gyermeteg, ostoba!
Mert leírva egy szó lesz belőlük csak: soha.
2015. november 10., kedd
Test és más odalent
Egy
kút mélyén rothadó porhüvely vagyok
Egyedül
fekve nyers húsomba fagyok.
Az
iszapban kaparást tétován feladtam
Karmaim
egy gyengéd szívbe vájva hagytam.
Magány
és vérszomj mindaz mi vár rám itt
A
halál feszegeti bordaketrecem rácsait.
Felzabálja
lelkemet ez a suttogó rettenet
Hideg
és fájdalom rázza torz testemet.
A
sors árnyából cserkész be orvul a tudat
Immár
sem ember, sem Isten nem mutat utat.
Életlen
napfényben csonka porhüvely vagyok.
Magam
után örökké könnyező hamvakat hagyok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)