Padlón

Ma reggel megint a padlón ébredtem

Mellettem volt az ágyam, üresen, vetetten.

Hogyan kerültem oda le, nem emlékeztem

Csak azt tudtam, megint a padlóra kerültem.

Halk üzenet

Lépcsőházak mélyén figyel a szerelem,

mint mikor a törpeharcsa kérészre les,

szokatlan nyugalom játszik ma velem,

tudom, hogy engem észre se vesz.

Rozsdás korlátra ül a bársonyos éj,

károg a beton és harákol a vas,

de őt nem izgatja az életveszély

ártatlan ma a nőstényfarkas.

Tompa ma minden női tekintet,

tüzét vesztette minden kapcsolat,

üres csatornákon szól csak a halk üzenet:

"Kérjük, kapcsolják ki hormonjaikat!"

Egyetlen este

Észvesztő este zárult. Valóságos karneváli forgatag keringett a kicsiny ivóban. Volt részünk sok mindenben, de maradjunk a sajátos élményeknél, mert azok tárháza is eléggé sokrétűre sikeredett.
Kezdjük talán a vacsorával, amit magunkhoz vettünk egy eléggé félreeső, ám mégis hangulatos helyen, olyan emberekkel körülvéve, akiket alapvetően nem szoktunk köreinkben tisztelni. Mégis, kifejezetten kellemesen alakult az a három óra, - leszámítva az álmosító autózást, amit a hátsó ülésen szenvedtünk végig - melyet ezzel a gasztronómiai kitérővel töltöttünk. Visszatérvén a városba egy plusz delikvens összeszedését követően rövid sétára kényszerülve végre megérdemelt söreinket ölelhettük magunkhoz. Ez részünkről nem tartott túl soká, hiszen várt ránk az este további hátralevő fehér kérdőjelekkel telerótt lehetősége.

Tétova beismerés

Akaratlan árnylesés
Védelmező szenvedés
Akaratos átélés
Hiányérzet, kertelés.

Mondanom kell, mert
Betegen hevert,
Heves ereket
Elevenen vert

A szív, ki vár, ha
Kell a táptalaj
Éled virága,
Érzi, nő a baj.

Bonyolult tejköd,
Halovány látnok
Lelkem megtöltöd:
- Kis édes álmok.

Kívánatos fény
Szemedből szökvén...
Áhítatos tény,
Ölelnélek én.

Keresztem veszem
Megbukott tettvágy.
Kezed hadd legyen
Kezemben kegytárgy.

Valami van, valami lesz...

Hirtelen ébredt keservvel
Ritkán látott kiáltás
Robog poros elmémmel
Láthatatlan látomás...

Aránytalan aranyszín
Határtalan átkozás
Vérző seb, kába kín
Érzéketlen változás.

Toxikus kényszerből
Ideális vérfolyás
Letisztult elmémből
Lendületből kárhozás.

Esélytelen egyenlőség
Bárkivel, ha ember
Ólomsúlyú felelősség
A nyakatekert élettel.

Szíven döfött szív,
Érthetetlen szóhalom,
Lép, érez, öl, ha hív
Elenyésző szánalom.

Preparált szellemmel
Értetlenül bámulom:
Tulajdon, vad kezemmel
Kapart jelek falamon.

Élve boncolt élvezet
Kiégett szervekkel.
Érzem majd, ha elvezet
Hozzá, mert pont ő kell?

Gyerekjáték

Egyszer volt valamim. Értékes volt, és szerettem. Az életem árán megvédtem volna bármitől. Szép érzés volt. Ragaszkodtam hozzá. Hatalmas erődítményt emeltem a tiszteletére, aminek egyetlen funkciója az volt, hogy megvédjen minket a külvilág lélekemésztő valóságától.

Lelkem lángba borult, valahányszor reá pillantottam, és ezek a lángok mindent elemésztő tűzvésszé robbantak, akárhányszor megérinthettem. Az enyém volt, őriztem, és nem adtam volna senkinek, semminek, bármekkora árat is ajánlott volna érte. Az enyém volt, fontos volt, mindennél fontosabb.

Eggyé váltam vele, együtt léteztünk, minden szívdobbanás, minden lélegzetvétel, amit elnyűtt testem produkált, kizárólag annak volt köszönhető, hogy tudtam, az enyém.

Lehetetlen volt, hogy valaha másként legyen. De torz lényem hörögve tört rám, megmérgezve mindent, ami tiszta volt, és gyönyörű. Halál kúszott le torkomon, zsigert szaggatott, és tengernyi kínt okozva ágált ellenem, majd rátámadt az egyetlen dologra, ami emberré tett. Elszigetelte, majd elpusztította, azt ami az enyém volt.

Hamuvá dermedt világom romjaiból táplálkozó dögevők hadán át is tisztán láttam, hogy menthetetlenül szilánkokká szakadt a kép. A jövőm képe. A jövőm, amit arra a biztosnak tűnő tudatra építettem, hogy ami az enyém volt, az mindig az enyém marad.

De sosem volt az enyém. Nem léteznek ilyen jellegű evidenciák. Olyan vagyok, mint egy
szánalmas gyerek. Ha kezeim közé kaparintok valamit, ami tetszik, először csodálom. Nagyon örülök, hogy nálam lehet. Aztán használom. Rá szánom minden időm, mert kell, életfenntartó szükségét érzem, hogy rá szánjam.

Aztán kicsiny világom ambivalens rejtjeleinek kereszttüzében született katatónia közepette darabokra töröm.

Keresés

Kereslek Téged. Az álomban, az ébredésben. Magam mellett az összegyűrt ágyban, a folyosón, a gangon, a fürdőkádban. Az utcán, metrón, buszon, villamoson, a föld felett és alatt. Kereslek kínlódva, s kereslek könnyen. Kereslek mosolyban és kereslek könnyben. Kereslek a járdán, emberek szemében, s néha-néha kereslek az égen. Kereslek hóban, napsütésben, esőben, fagyban, jégverésben. Kereslek a világ négy kiforgatott sarkán. Kereslek szobámban, polc tetején, szőnyeg alatt. Kereslek kívül-belül, keresztül-kasul, össze-vissza. Kereslek…

De jaj, mi lesz, ha megtalállak?

The Eternal Watch

Íme az első saját kép:

A sthendali színekbe öltözött lány

Feketén ha koppan
Két fekete boltív
Fekete lágysággal
Feketén tompít
Két fekete lépte
Éjszín árnyának
Szép ívű vállának
Hűvös szárnyának
Tán Kabát, ha látom
Éberszerű álom
Ívesen tekereg
Skarlátszín vászon
Márványszép gerincen
Ölelve így átfon
Hóvirág az arc,
Éledve lüktet
Gyöngy szemekkel
Lélekben fűthet
Festői, ha omlik
Zuhatag a sávon
Arcéllel Határolt
Vörös lavinámon
Eltelít az emlék
Láttam, félem
Egyszerűen egyszer
Átéltem, de mégsem.

Alkonyon

Rád gondolok, még mindig. Már megint.

Pedig ádázul fogadtam, nem és nem fogok,

de emléked sebzett holdként köröttem kering,

s merre elhalad, kihunynak mind a csillagok.

Érted

Érted feszülnek az idegszálak,
miattad szökken szárba a gondolat,
miattad fáj, és örül, ha érted fájhat
a szív, mióta megláttalak.

A Másik

Felriadt. Valamiféle rémálma volt, de már így, az ébredés pillanatában sem tudta volna felidézni, mi volt benne félelmetes. Egy pillanatra rossz érzés kerítette hatalmába, de nem az imént átélt lidércnyomás miatt. Lehet, hogy nem is rémálom volt? Csak a Másik újra felszínre tört.
Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott álomtól ködös elméjében, azonnal bizonyosságot is nyert. Érezte, hogy a Másik ugyanolyan éber, akárcsak Ő maga. Valójában a Másik sikolya volt az, ami felébresztette.
Szemeit a szoba éjszakai sötétségében vérvörös rubinként tündöklő digitális órakijelzőre emelete. Hajnali öt óra. Csodás. Még legalább egy teljes órája van, míg mindenképpen kelnie kell. Magára húzta a kölcsönkapott takarót, és már-már visszaszenderedett, mikor a Másik egy erős rántással kényszerítette, hogy oldalra fordítsa fejét. Nézze a mellette békésen fekvő lányt.

Szobor

Egyedül vagyok, félek, rettegek,

s a téli szörnyhidegben megveszek

ablakod előtt állva, mint a gyerek,

ki házról-házra jár, s kéreget.

Egy pillantást! Egy szót! A szívedet!

De nézlek csak, egyebet nem merek.

A félbetört Holdról sárga hó pereg,

s én nagyon lassan szoborrá dermedek.

Rabság

A rabul ejtett költő gyűlölte a kínt. Semmitől sem irtózott jobban, mint a fizikai fájdalom gondolatától, mégis olyan nyugalomban élt együtt néha-néha rátörő hullámaival, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Tulajdonképpen az is.

Néha éles nyilallások rántották össze tüdejét, agyát, vagy lágyékát. Már nem érdekelte. A jól kiszámítható rohamok elvesztették minden érdekességüket és váratlan jellegüket. De ez a mostani minden eddigitől különbözött.

A balsorshoz

Vadvirág voltam egykor, ki merészen virított,

de most aszott kóróként bitó mellett nyílok,

s bokázó hullák lábszaga legyez.

Önfejű balsors, te tetted ezt!

Csillag voltam egykor, mindennek közepén,

belőlem áradt a forró, tiszta fény,

de most az űr kegyetlen hidege repeszt.

Önfejű balsors, te tetted ezt!

Az érzés voltam egykor, mit szerelemnek hívnak,

s az édes múzsák ajkaimról ittak

szót, s ihletet. Most bűn éget torkomra reteszt.

Önfejű balsors, miért tetted ezt?

Egy pillanatra teljesült minden, mire vágytam,

Tenyerén hordott az Isten, és egy lányban

megtaláltam mindent, mit férfiember keres.

Önfejű balsors! Mért dobtam el ezt?

Torony

Van egy torony. Kék. Én építettem, legalábbis minden jel erre enged következtetni. Egy bejárat, zéró ablak, de az egész gyönyörű csiszolt márványszerű téglákból emelve, nem mellékesen említem ismét azt a tényezőt, hogy... nos, kék. Igazából halvány fogalmam sincs, hogy mi lehet a belsejében. A tetejéről viszont fantasztikus kilátás nyílik a tájra, amit körülbelül úgy lehetne körülírni, mint egy félig pusztuló, félig éppen megszülető világot. Madarak szállnak mindenfelé. Vörösek és feketék. Egy érdekes spirális vonalban repülnek a torony körül. Varjak talán, vagy hollók, sosem voltam zseni biológiából, nem tudom meghatározni a fajtájukat, de lentről szállnak felfelé, egy ismeretlen, fényes, fehér ködbe, ami halkan suttog nekem, a múlt és a jövő dolgairól. Nagyon kényelmetlen a szituáció, koncentrálni sem tudok eléggé, mert a csupasz talpam alatt a fényesre csiszolt kék kőtömbökből fájdalmas hideg árad, és elvonja a figyelmemet. Kellemetlen, émelyítő érzés fog el már csak a gondolattól is, hogy milyen magasan lehetek, az általam épített, mégis ismeretlen torony tetején. Ez az a pont, ahol rádöbbenek, hogy valami nem stimmel. Mi tartja össze a tornyot? Meglehetősen ijesztő a felismerés, hogy gyakorlatilag én teszem. Én emeltem ezt a dicsőséges monolitot, hogy kiutam legyen minden másból, de mégsem juttat el oda, ahová akarom, ahová szükségszerűen kellene, hogy jussak általa. A feladás gondolata ötlik elmémbe, de hamar elhessegetik a spirálban repülő madarak. Annyira közel vagyok valamihez, pedig a torony által annyira el akartam távolodni mindentől. Ez volt a cél. De mindenre nem lehet felkészülni, egy ismeretlen tényező bármikor keresztül húzhatja a számításainkat. Egyetlen gondolat - egy enyhe érzelem szellemképe - elegendő, hogy ez a csodálatos kék torony az alapjaiban rengjen meg, és a másodperc tört része alatt megannyi apró darabra hulljon, amik majd önmaguk belső feszültségének hatására lomha pernyévé aszalódjanak, melyeket messzire hord a szélben szárnyaló madarak szabadságának frissen keletkezett forradalma.
Zuhanok. Egyre távolabb a cél. A magány, a szentség, a köd mind eltűnik szem elől. Hová vezet a végtelen? Mi lehet a következő lépés?

Éjjelei gondolat

Úgy érzékelem magamat, mint egy életképtelen tárgyat, valahol a valóság és az álom közötti mezsgye légüres terében, súlytalanságba börtönözve, amíg a szem ellát éjfekete felhők gomolyognak, fodrozódnak, lehet, hogy ez füst, lehet, hogy sötét köd, ez nem egész tiszta, de növekvő árnyékok között átáramlik, valósággal eláraszt az aranyszínű ragyogás, ami több, sokkal több bármilyen csillag fényénél.

Érzem, ahogy megérint, és felmelegít, de nem látom a forrást, a felhők eltakarják előlem, de biztosan tudom, hogy ez a fény nem engedi, hogy teljesen ellepjen az éjszaka. Közben a semmiben két ablak kering, én képezem a tengelyt, nagy kétszárnyú ablakok tárva nyitva, de az egyik tengervízzel, a másik higannyal van üvegezve.

A vizes engedi láttatni, elmosódottan, halványan a valóságot, míg a higany teljesen eltakarja előlem az álmok teljességét. A vízen keresztül érzékelem a világot, érzem, hogy létezik a való, az emberek, az élet, de képtelen vagyok elérni, és egészében befogadni. A higany gonoszabb. Ott van minden válasz. De csak színeket enged át, azokat is törten, apró mozaikokként, melyek elhamvadnak,ahogy megérintem őket. Sosem lesz teljes a kép, és ez őrjítő. Közben a víz túloldaláról hallom a hangokat. Parancsokat osztogatnak, hogy hajtsam a fejem egy bárd alá, hogy dugjam kezeimet bilincsbe, hogy a fizika kötelékeit a realitás béklyóinak súlyát viseljem emelt fővel, és lelkemet dobjam egy kohó forróságába, ahol majd egy nemesacél maszkot kovácsolnak belőle, amit viselhetek, amíg élek.

Szellemtelen vagyok, és nem kapok levegőt - ez ugye a légüres tér hátránya - és fantasztikus energiák csapnak össze körülöttem, amiket fel sem tudok fogni, de ez véget ér. Mert valakik valahol úgy döntöttek, hogy véget kell érnie.

Tetőn

Minden erejét megfeszítve rohant. Fiatal izmain megfeszült a barna bőr, erei kidagadtak, s úgy érezte, gerincében akkumulátorsav ömlik végig. Minden pólusában, minden kínkeserves lélegzetvételében egy elemi üzenet lüktetett: Élsz.

Csak minden második emeleten állt meg rövid időre, hogy rácsapjon a lift elnyűtt hívógombjára. Tudta, e nélkül is megelőzte volna az ósdi szerkezetet, mely a nyár elei kánikulában a szokottnál is nehezebben kínlódta föl magát az aknában, de biztosra akart menni. Ki akarta fújni magát, mikor fölér. Mocskos atlétájával el akarta tüntetni az árulkodó izzadtság súlyos, sós cseppjeit, melyek minduntalan a szemébe folytak. Nem láthatják, hogy neki tíz emelet az bármiféle nehézséget is okoz. Mintha csak egyik szobából sétált volna át a másikba. Olyan természetesnek kell, hogy tűnjön.

Köszöntő gondolatok

Üdvözöllek, világháló megfáradt vándora!

Figyelmeztetnem kell, hogy veszélyes vizekre tévedtél, s a további kalandozást csupán saját felelősségedre ajánlom. A Ponyvahuszár Blog nem véletlenül kapta a címét, ezen az oldalon minden elfér, amit szerzői papírra vetnek, a bárgyú kis novelláktól, a sikerültebb verseken át a valóban irodalmi értékkel bíró alkotásokig (őszintén reméljük, hogy a világ nagyobb dicsőségére ilyenek is lesznek). De reményeink szerint zenék, fotók és videók is gazdagítják majd a honlap repertoárját.

Ez az oldal egyelőre néhány művészi hajlamokkal megáldott/megvert fiatal kísérlete, hogy kitörjön az egyhangú rutin lélekölő gépezetéből, s megossza vízióit ezzel a beteg világgal.

Ha velünk tartasz az úton, engedd el a kormányt, kapcsold be a biztonsági övet és dőlj hátra. Majd mi vezetünk.

Vitéz nyavajatörősi Tűz Viktor