Úgy érzékelem magamat, mint egy életképtelen tárgyat, valahol a valóság és az álom közötti mezsgye légüres terében, súlytalanságba börtönözve, amíg a szem ellát éjfekete felhők gomolyognak, fodrozódnak, lehet, hogy ez füst, lehet, hogy sötét köd, ez nem egész tiszta, de növekvő árnyékok között átáramlik, valósággal eláraszt az aranyszínű ragyogás, ami több, sokkal több bármilyen csillag fényénél.
Érzem, ahogy megérint, és felmelegít, de nem látom a forrást, a felhők eltakarják előlem, de biztosan tudom, hogy ez a fény nem engedi, hogy teljesen ellepjen az éjszaka. Közben a semmiben két ablak kering, én képezem a tengelyt, nagy kétszárnyú ablakok tárva nyitva, de az egyik tengervízzel, a másik higannyal van üvegezve.
A vizes engedi láttatni, elmosódottan, halványan a valóságot, míg a higany teljesen eltakarja előlem az álmok teljességét. A vízen keresztül érzékelem a világot, érzem, hogy létezik a való, az emberek, az élet, de képtelen vagyok elérni, és egészében befogadni. A higany gonoszabb. Ott van minden válasz. De csak színeket enged át, azokat is törten, apró mozaikokként, melyek elhamvadnak,ahogy megérintem őket. Sosem lesz teljes a kép, és ez őrjítő. Közben a víz túloldaláról hallom a hangokat. Parancsokat osztogatnak, hogy hajtsam a fejem egy bárd alá, hogy dugjam kezeimet bilincsbe, hogy a fizika kötelékeit a realitás béklyóinak súlyát viseljem emelt fővel, és lelkemet dobjam egy kohó forróságába, ahol majd egy nemesacél maszkot kovácsolnak belőle, amit viselhetek, amíg élek.
Szellemtelen vagyok, és nem kapok levegőt - ez ugye a légüres tér hátránya - és fantasztikus energiák csapnak össze körülöttem, amiket fel sem tudok fogni, de ez véget ér. Mert valakik valahol úgy döntöttek, hogy véget kell érnie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése