Rabság

A rabul ejtett költő gyűlölte a kínt. Semmitől sem irtózott jobban, mint a fizikai fájdalom gondolatától, mégis olyan nyugalomban élt együtt néha-néha rátörő hullámaival, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Tulajdonképpen az is.

Néha éles nyilallások rántották össze tüdejét, agyát, vagy lágyékát. Már nem érdekelte. A jól kiszámítható rohamok elvesztették minden érdekességüket és váratlan jellegüket. De ez a mostani minden eddigitől különbözött.

Látása homályos volt, nem emlékezett, hogy került a földre – mert a földön feküdt, abban biztos volt – sőt hirtelen az sem volt teljesen világos, hol van? Hamarosan oszlani kezdett a tompa zsibbadás, melyet lassú, égető fájdalom követett, ami komótosan terült szét agya minden szegletében. Befurakodott az érzékszervekbe, végigszáguldott a hallójáratokon, végigzubogott a könnycsatornákon és disszonáns kantátákat klimpírozott a szívbillentyűkön.

– Legközelebb táncolunk is… – játszotta tompán egy repedt hanglemez valahonnan az érzékhorizont határain túlról. Kezdett minden világossá válni.

Valószínűleg egy bárban, vagy ilyesmi helyen van és nyilván épp most kapott egy olyan maflást valamelyik kisvárosi Al Caponétól, hogy majd leszállt a feje. Mire látása kitisztult, támadója már sehol sem volt.

Föltápászkodott, leporolta hosszú bőrkabátját, majd gúnyos félmosollyal gratulált magának a feltehetőleg enyhe mértékű agyrázkódáshoz. Odalépett a legközelebbi pulthoz és kért egy vodkát. Nem érezte túl jól magát.

Egyébként egy levegőtlen pincehelyiségben volt. A nyers téglák között állt a füst, mindenhol emberek tolongtak, a csapos matróna lárvaarccal töltögette az italokat, s megvető szisszenésekkel nyugtázta a trágár tréfákat, amiket egy-két részeg hapsi röfögött néha felé, tesztoszterongőzös aggyal.

A rabul ejtett költő fölhajtotta az italt, és elindult a tömegen keresztül. Csak most döbbent rá, hogy fogalma sincs, merre van a kijárat. Nehezen birkózott meg az emberárral, s amikor a sokaság kérlelhetetlen örvénye finoman letessékelte egy újabb lépcsősoron, már biztos volt benne, hogy rossz felé tart.

Meglepően nagy tánctérre jutott. Mindenütt füst, embermagas hangfalak és a fényszórók pergőtüze. Félrehúzta magát, szorosan a fal mellé. Cigarettára gyújtott, majd az egyik asztalról észrevétlenül fölkapott egy sört és egykedvűen szürcsölgetni kezdte.

Maga sem tudta meddig állt így, a zene árnyékába húzódva, gőgösen lapulva, mint valami Savanyú Jóska, vagy más bujdosó betyárvezér. Már a korsó fenekén járt, amikor megszólították.

– Ízlik? – hangzott az egyszerű kérdés, incselkedő női kacaj kíséretében. Rajtakapták! Akárki is volt, biztos észrevette, hogy elemelte az italt. S bár furcsán ismerős volt a hang, nem mert oldalra nézni.

– N-nem rossz… – mondta száraz torokkal, s kínjában lehajtotta a maradék korty sört. Úgy tett, mintha a homályba burkolt táncteret figyelné elmélyülten. Érintést érzett a vállán, ettől kis híján ugrott egyet, de sikerült uralkodnia magán.

– Láttam ám, hogy elvetted, te kis huncut. – csicseregte az ismeretlen. Biztos, fiatalabb, mint én, gondolta a rabul ejtett költő, és maga is meglepődött, hogy tudat alatt próbálja kitalálni, mire emlékezteti az idegen nő parfümje.

Izzadni kezdett, amikor a finom duruzsolás a fülétől pár centiméterre hangzott fel újra:

– Pedig ma már egyszer valakitől kaptál egyet, ugye? Vékony ujjú kéz simított végig enyhén feldagadt arcán. A nő még mindig a vállán lógott, hamiskás kuncogása pedig hideg csontfűrészként karistolta a rabul ejtett költő idegeit. Mit akar ez tőlem? – tépődött, s agya villámgyorsan számításba vett minden lehetőséget – Ha a szesz miatt jött ide, biztos nem így adja elő magát. Akkor minimum hisztizne és nem a fülébe sugdosna. Vagy a pasiját küldi… Vagy szól a kidobóknak és kirúgatja. Mit szórakozik ez velem?

Kizártnak tartotta, hogy a nő közeledése őszinte legyen.

– Nohát, már rám se néz az uraság? Talán nyomasztja a bűntudat, vagy ennyire csúnya lennék? – váltott hirtelen szarkasztikus magázásba a nő, és szinte már fuldoklásig kacagott. A rabul ejtett költő végre felé fordította fejét és konstatálnia kellett, hogy egyáltalán nem ronda az a meghatározhatatlan korú teremtés, aki már bőrkabátja gallérját markolászta, hogy talpon tudjon maradni. A lányt rázta a röhögés, majd hirtelen a rabul ejtett költő arcához emelte kecses kezeit, közel húzta a férfit és megcsókolta.

– Legközelebb tényleg táncolunk. – súgta. Egy szempillantás volt az egész, aztán bele is vetette magát a tömegbe és reménytelenül eltűnt a füstben.

Hosszú percekig meredt maga elé. Nem tudott megmozdulni, de még csak gondolkodni se. Falnak vetette a hátát, levegőért kapkodott, majd lassan lerogyott a földre.

Abban a pillanatban, ahogy a lány tekintete találkozott az övével, szó szerint eltűnt minden. Az emberek, a füst, a táncparkett, az asztalok, a székek, a négy fal, a padló, de még a csókot lehelő ajkak is. A valóság beleszédült abba a violaszín szempárba. S minden, ami születésétől kezdve ő volt, egy halvány árnyalattá lett abban a mély lila kavargásban. Látta magát a szemek tükrében, s hazugnak nevezte sajátját. Mert az nem lehet, hogy ő volt, aki vágytól égve, ólomfiguraként ősz öregemberré olvadt, s végül a fekete szembogáron át elfolyt a semmibe. Nem lehetett ő az a magányos alak, aki szívénél fogva ezer láncon lógott az írisz ragyogó cseppköveiről.

Előre bukott és zuhant, zuhant a feneketlen lilaságba. Majd egy pillantásra lehunyta szemét. Mintha csörömpölve átrepült volna egy üvegtáblán. Ugyan megszabadult a víziótól, melynek bársony ölén egyedül őt dajkálta a halál, és szerelmes ölelésébe vonta a feledés, de most ott feküdt a hegyes szilánkok között, törött csontokkal, véresen.

Kínzó élességgel látott mindent, soha ilyen tiszta nem volt még a világ. Fölemelte ép kezét, s meglepetten tapasztalta, hogy ütőerei mentén vékony hajszálrepedések futnak végig, majd éles reccsenéssel elkezdtek leválni ujjai. Egyik a másik után. Végül lehullottak karjai, lábai is széthasadtak, s torzója saját törmelékébe hullott. A szilánkokból egy pudvás fogú, ápolatlan vén guberáló meredt vissza rá, és ő sírva fakadt. Túl sok volt mindaz, amit látott, fizikai képtelenség lett volna ilyen kevés idő alatt ilyen rengeteget tapasztalni…

– Legközelebb tényleg… – hallotta ismét a megkopott lemezt, valahonnan a végtelenségből.

Már mindenre emlékezett. Tudta, hogy kicsoda. Ismét elsírta magát…

***

Reggel fél hat volt. Ébredezett a város. Az aranyifjú duhajok csalinkázva indultak hazafelé a tegnap esti ivászatból, a buszsofőr egyremegy pofával parkolta le a legkorábbi járatot, a túlsúlyos postás pedig minden erejét megfeszítve próbálta fölküzdeni magát az emelkedőn. Ébredezett a város.

Senki sem törődött a görnyedt alakkal, aki a bokrok tövében, egy boros flakon mellett véres szemekkel szűkölt, s csak ennyit ismételgetett: – Legközelebb tényleg…