Jelen

Nem értem, mi zajlik. Teljes erővel fókuszálok, mégsem tiszta a kép...
Vajon mikor váltam önmagam ellenségévé? Láthatóan jó ideje minden erőfeszítésemmel önmagam ellen dolgozok.
Folyamatos, szünet nélküli önáltatás, kéjes álmok, alantas vágyak, kínzó emlékek, és erős félelmek szorításában vergődve egy mélyülő plazmoid miazma próbál bekebelezni, amit jobb híján a szakértők "élet" néven emlegetnek.


Lehetetlenül egyszerűnek tűnik a szabadulás. Csak megnehezítem, mert az biztos nagy poén. Ne legyen már könnyű, az olyan snassz. Kevés kivételtől eltekintve sosem voltam az egyszerű megoldások híve.
Jé... csak nem egy újabb kisstílű hazugság tőlem, nekem?
Egyre amorfabb ez a dolog, ami vagyok.
Kétségbeesett emocionális csápnövesztési rohamok rázzák testemet minden pillanatban, és élőre, élettelenre egyaránt kivetem őket, hogy magam mellé rántsak bárkit, mindenkit ebbe a bizonytalan halmazállapotú posványba. Ennek az áldatlan tevékenységnek egyetlen, meglepően egyszerű oka nem is lehetne más, mint - dobpergés! - régi haverom, hűséges fegyverhordozóm, a magány.
Hát igen, mintha ikrek lennénk. Mostanában már inkább sziámi ikrek. Egy sziámi harcoshalnak jobban örültem volna. Bár biztos, hogy az is kidöglene mellőlem.
Körültombol és meglepő szögekből szurkál a hiányérzet. Egyre hevesebben támad, és elvágott minden menekülési útvonalat. Közel a kapituláció. Haláli mulatság.
Bűntudatból építek egy jó mély pincét, ahol reményeimet nevelgetem, éheztetve, elzárva a napfénytől. Megérdemlik, alattomos kis dögök ezek. Aztán, mikor a legkevésbé számít rá az emberiség, szabadjára engedem őket, hadd randalírozzanak kedvükre, taszító, torz kitin testükkel bemocskolva a tökéletesség csillogó, méregzöld tégláiból épült világot. De utálom ezt. De a Hold szép.
A takarítás meg persze rám marad. De van, hogy nem érdekel. Hagyom a szemetet felgyűlni, aztán már sokkal egyszerűbb felégetni az egészet, mint rendbe tenni.
Kapaszkodom. Vakon, elvetemülten, a bizakodás idegbeteg rémének karmaival szívemben, de mégis kapaszkodom. Rohadt mély ez a verem. Ha a pokol összes démona egyszer úgy akarja, talán sikerül olyan kézbe kapaszkodnom, ami nem lejjebb taszít, hanem magával húz, ki ebből a ködből, hogy végre egész legyek. Próbáltam a hiányzó részeimet kipótolni apró kövekből, meg vadon termő növényekből, folyadékokból, füstből, de valahogy nem volt az igazi. Segítség nélkül ez elképesztően nehéz. Mert hát, alkotok, alkotok, elvagyok, de ha valaki kívülről nem felügyeli a munkálatokat, és nem nyújt segítő kezet ott, és akkor, amikor, és ahol kell, sajnos összedől a konstrukció. Mármint én magam. Ugye?
Szenzitív lettem a kérkedőkre. Mindenfelől özönlenek, mintha muszáj lenne! A képembe sugározzák saját eufóriájuk rideg fényét, és ez majd kiégeti a retinámat. A boldog nyugalom kárörvendő fénye ez, annak a brutális elégedettségnek a mellékterméke, ami őket fűti belülről. Minden alkalommal úgy vág pofon, hogy a fejem majdnem leszakad a helyéről. Annyira, de annyira jó lehet ez. Biztos, hogy ez környezetbarát? Puszta kézzel szedném alkatrészeikre ezeket a mosolygyárakat, hogy rájöjjek, hogyan működnek, és élvezettel szürcsölném fel a mindenfelé kiömlő üzemanyagot, ami hajtja őket.
A körmeim alatt vakolattal ébredek. A sokadik csatát vívtam önmagam ellen, és közben magam körül erőtlenül kaparom a falakat. Csak az öntudat óráiban érzem valósnak a fájdalmat, amit ez okoz. Újabban kerülöm a tükröket. Még a csiszolt üveg túloldalán lévő fickó sem képes szánalom nélkül tekinteni rám. Néha láttam, hogy nem volt egyedül. Ezek vajon összejárnak röhögni rajtam?
Őrangyalok. Szerintem az enyémek éppen elpiálják valahol a fizetésüket. De munkaidőben, srácok? Nem kéne!
Fejlődik a szépérzékem. Ez főleg a csodálatom tárgyain tapasztalható. A csodálatom tárgyai részéről pedig az érdeklődés teljes hiánya, kis undor, nagy adag szánalom. Sors úrnő azért néha felvillantja formás teste intimebb részeit felém is, csak hogy aztán kacéran eltáncoljon. Céda... De rohadtul gyors, mit szed ez? Ürességre fonódnak az ujjaim. Kicsit többet merítek ilyenkor belőle, és iszok is egy kortyot, meg a tarisznyámba is fér, mert hát az útra is kell valami.
Színek vibrálnak mindenfelé. Rémítően zavaró. Ez - ne már! - közeledik...
Talán ez az a járat, ami végre meghozza az elmémre borítható szürkeséget. Instant a cucc, csak fel kell keverni egy pohár vízben. Jó régen leadtam már a rendelést.
Unom ezt. Elfáradtam. Nem kell.
ELÉG!
Nagyszerű lesz minden. Valakinek, valahogy, valahol, valamikor biztosan. A tapasztalat ezt mutatja. Szóval sok sikert hozzá! Kitartás! Könyörgöm, NE küldjetek képeslapot!
Előre is köszi.