Gyorsan, szakértő szemmel megvizsgálta őket, és mikor mindent rendben talált, előkotort az autó elsősegély dobozából négy teli tárat is a fegyverekhez. Csőre töltötte és fakó, barna ballonkabátja zsebébe süllyesztette mindkét pisztolyt, majd erős mozdulattal lecsapta a csomagtartó tetejét.
- Megmondtam a legutóbbi után, hogy nem vagyok hajlandó veled dolgozni, ha kard van nálad. – jelentette ki enerváltan a Tommy mögött várakozó Samuel Greco.
Sam idősebb és jó egy fejjel alacsonyabb volt Tommynál, makulátlan fehér öltönyt viselt, hozzá illő puhakalappal. Szemüvege fényre sötétedő lencsékkel volt ellátva, így a körülöttük mindent elöntő nyár délutáni napsütés miatt nem látszottak kék szemei.
Tommy szorosabbra húzta hatalmas termetű testén a kabátját, majd olcsó napszemüvegét orrnyergén kissé előrecsúsztatva körülpillantott. Nem tapasztalt mozgást, és a csendet szinte tapintani lehetett. A környék elhagyatottnak tűnt, bár mindketten tisztában voltak vele, hogy számos család húzza meg magát a kátyúkkal teli utca két oldalán sorakozó romos bérházak szűkös és mocskos lakásaiban. A kosztól szürke ablakokból most is sokan figyelhették őket, de persze senki sem volt annyira ostoba, hogy az útjukba kerüljön.
Errefelé mindenki tudta, hogy Tommy és Sam mennyire veszélyesek, lévén a hírhedt Marino család ítéletvégrehajtói - egyesek merészen hóhéroknak nevezték őket, persze csak suttogva, a hátuk mögött. Hivatásuk a kelleténél jóval többször szólította különös párosukat az ehhez hasonló lakótelepekre, amit felettébb unalmasnak találtak, de csak Tommy adott hangot nemtetszésének.
- Rühellem ezt a környéket. – ismételte el immár negyedszer, mióta bekanyarodtak az utcába. Sam szótlanul bólintott, és elindult a legközelebbi épület felé. A düledező, négyszintes ház széles, kétszárnyú ajtaja tárva-nyitva várta, hogy belépjenek rajta. Egy más közegben Sam csapdát gyanított volna, de ezen a helyen inkább csak azt valószínűsítette, hogy az ingatlan tulajdonosának egyszerűen nincs pénze zárat szereltetni a főbejáratra. Az itt élők maguk gondoskodtak a saját lakásuk biztonságáról.
Az épület falára csavarozott fémtáblán alig kivehetően a negyvenötös házszám állt.
- Helyben vagyunk. Harmadik szint, nyolcas ajtó. – idézte fel hangosan Sam az aktuális munkájuk helyszínét.
- Ne vesztegessük az időt! – mondta Tommy, és olyan fürgeséggel nyomult be az épületbe, amit az ember nem várt volna a hegyomlásméretű férfitől.
Sam a saját kimért tempójával a nyomában volt. A lépcsőházban vizelet és penész szaga fogadta őket, méghozzá olyan intenzitással, hogy szinte úgy érezték, láthatatlan falba ütköztek. A padlón egyenletes szürke réteggé állt össze a falakról lepattogzott festék, a por, és még valami, amit nem tudtak és nem is igen kívántak azonosítani. Az idebent megrekedt levegő fülledt volt a kinti meleg miatt, a bűzlő pára szinte rátapadt az ember bőrére. Már-már lélegezni is émelyítő volt. Az egyik földszinti lakásban felsírt egy csecsemő, míg valamelyik emeleten egy párocska németül veszekedett.
Tommy elfintorodott, ahogy a környezet intenzív támadást indított érzékszervei ellen. Mély, dörmögő hangján káromkodni kezdett, míg mellette Sam egyetlen szó nélkül elindult felfelé a lépcsőházban. Kifényesített fekete bőrcipője keményített talpának koppanása minden lépésnél visszhangot vert a bérház falai között. Az első lépcsőfordulóban visszapillantott munkatársára, aki még mindig a főbejáratnál morgolódott.
- Te lent maradsz? – kérdezte az érdeklődés minden jelét nélkülöző hangon.
Tommy továbbra is bajsza alatt szitkozódva az idősebb férfi után indult. Ahogy szintről szintre haladtak, néhányszor hallották, hogy egy-egy lakásajtóban kattan a zár, mikor elhaladtak mellette. Rövidesen az egész épület hallgatásba burkolózott körülöttük, csak a legyek zümmögésének zaja maradt állandó.
- Milyen volt a hétvégéd? – kérdezte kollégáját Tommy, csak hogy megtörje a csendet.
Mindig is hajlamos volt az értelmetlen fecsegésre, de Samet ez csak ritkán zavarta.
- Rövid, de kellemes. – válaszolta kedvetlenül – Szombat este elvittem Maryt és a gyerekeket vacsorázni Vinci éttermébe. Alfredo özvegye az étterem előtt rózsákat árult. Szörnyen néz ki az a nő. Vettem tőle egy csokrot Marynek.
- Szegény özvegy. – Tommy hangjából teljességgel hiányzott a sajnálat – Emlékszem Alfredora. Úgy öt percig bírta a pengém alatt.
- A szelleme sem volt sokkal kitartóbb, elhiheted… – Sam megtorpant – Megjöttünk.
Ott álltak a nyolcas számú ajtó előtt. Első ránézésre egy jellegtelen, sötétbarna fából készült bejárati ajtó volt, amiről régen lekopott a lakkréteg. Sam és Tommy azonban tapasztalatból tudták, hogy a látszat sokkal többször csal, mint ahányszor nem.
- Tiéd a terep, öregfiú. – mosolyodott el Tommy, és hanyagul nekidőlt a lépcső korlátjának.
Sam levette szemüvegét, és öltönye belső zsebébe csúsztatta. Megropogtatta vékony ujjait, majd pontosan szembe helyezkedett a lakásajtóval. Teátrális mozdulattal maga elé nyújtotta mindkét kezét, és mély levegőt vett.
Alig artikulálva egy rég halott nyelv szavait kezdte halkan mormolni. Tenyereit lassan mozgatva végighúzta az ajtó egész felülete fölött. Monoton kántálása mintha csak a körülötte vibráló levegőben visszhangzott volna. Homlokát ráncolva koncentrált, míg kezei alatt vérvörös izzással misztikus jelek tűntek elő a semmiből. Az eleddig láthatatlan rajzolatok most Sam kántálásának ritmusára lüktetve fénylettek a kopott faajtón, és ahogy kezei tovább haladtak, egyre több jelent meg belőlük.
Ezek a mágikus rúnák a hozzá hasonló hatalommal bíró behatolóktól voltak hivatottak megvédeni a lakást, de úgy tűnt, a készítőjük tudása nem vetekedett Samuel erejével. Ősi szavainak hömpölygő folyama néhány pillanat múltán új ritmust vett fel, és a barna fára festett rúnák fénye apró szikrák pattogása közepette elenyészett. Az ajtó hirtelen ugyanolyan átlagosnak látszott, mint egy fél perccel korábban.
- Kész. – jelentette be elégedetten Sam, és visszavette a szemüvegét.
Ujján megigazította a színarany jegygyűrűt, amin az „Örök szerelemmel” véset néhány másodpercig gyönyörűen ragyogott, mint mindig, a hasonló varázslatok után. Enyhe bizsergést érzett a bőrén, ahol az ékszer hozzáért.
- Akkor most én jövök. – lépett közelebb Tommy, és ballonkabátja egyik zsebéből előhúzta a bőrtokot, amiben a zárnyitó szerszámait és álkulcsait tartotta.
Az ő szakértelmével a lakás olcsó zárszerkezetén túljutni csupán tíz másodpercet vett igénybe. Samet mindig ámulatba ejtette, hogy ifjú társa milyen halkan és gyorsan dolgozik, ha betörésről van szó. Tommy végül széles mosollyal tette el a bőrtokot, és húzta elő a két Berettát.
Kibiztosította fegyvereit, majd minden további kertelés nélkül berontott az ajtón. Sam csak egy lépéssel maradt le mögötte. A szemük elé táruló apró, egyszobás lakás egyetlen ablakát vastagon fedte a por, alig engedve át némi napfényt, de így is látszott a puritán berendezés. Egy dohányzóasztal, egy kanapé pár díszpárnával, mellette állólámpa, a sarokban egy hűtőszekrény, és egy beépített konyhapulton elektromos főzőlap; ez volt minden, ami tanúskodott róla, ahogy aki itt lakik, nem rendelkezik túl nagy igényekkel. Mindemellett a páros meglepetésére a helyiségben egy lélek sem tartózkodott.
Tommy pillanatnyi hezitálás után nagy lendülettel átszelte a szobát, és vadul berúgta a fürdőszoba ajtaját. Kezdett feldühödni, mikor ott sem talált senkit.
- Hol a fenében van ez a boszorkánydoktor? – kérdezte, miközben elkezdte körbejárni az otthonosnak legkevésbé sem nevezhető fészket – Itt kellene lennie! Az informátor azt mondta, hogy itt lesz!
Sam hamar becsukta maguk mögött a bejárati ajtót, majd a falnak dőlt, és elővette cigarettatárcáját. Zsebébe nyúlt ezüstözött öngyújtójáért, amire a „40. születésnapodra szeretettel Marytől” felirat volt gravírozva. Szerette ezt az öngyújtót, és mindig is úgy gondolta, ez a régi ajándék az egyik oka annak, hogy eddig még nem szokott le a dohányzásról. Elővett egy szál cigarettát, rágyújtott, majd teleszívta tüdejét a meleg füsttel. Ezután a lakás rongyos padlószőnyegén fel-alá trappoló Tommyra fordította figyelmét.
- Úgy fest, boszorkánydoktor házon kívül van. – mondta tárgyilagosan az idősebb férfi – Nem várt komplikáció.
- Nem tetszik ez nekem. – köpte dühösen Tommy – Csak jönnünk és mennünk kellett volna. Gyűlölöm, ha nem a tervnek megfelelően zajlik egy meló.
Sam teljes mértékben egyetértett kollégájával, azonban a rá annyira jellemző higgadtsággal hamar végiggondolta a lehetőségeiket. Az ajtón lévő védőrúnákat semlegesítette ugyan, de nem semmisítette meg, így pedig bármikor képes újra aktiválni őket. Tommy nem tett kárt a zárszerkezetben, ami lehetővé tette, hogy szükség esetén visszazárják a lakást. Az is biztos volt, hogy az épület többi lakója sosem lenne annyira ostoba, hogy figyelmeztesse a jelenlétükre a hazaérkező boszorkánydoktort. Így hát a további lépés szinte kínálta magát.
- Megvárjuk. – közölte Sam határozottan, miután lassan kifújt egy adag dohányfüstöt, ami a szoba félhomályában különös, kék auraként lengte körül fehéröltönyös alakját.
- Micsoda? – kapta fel fejét Tommy, és megtorpant az ideges járkálásban.
- Megvárjuk. Mint tavaly Fabiot.
Tommy arca felemás érzelmekről árulkodó fintorba torzult. Nyugalmat erőltetett magára, és lehuppant az ablak mellett álló kanapéra. A pisztolyokat, majd bakancsos lábait is a dohányzóasztalra helyezte. Fejét hátravetette, és a repedésekkel teli plafont tanulmányozva elgondolkodott.
Egy évvel ezelőtt Fabio ügye nem volt egyszerű eset. A fickó azzal vívta ki a párosukat foglalkoztató Marino család haragját, hogy jól menő bárja bevételéből nem volt hajlandó százalékot fizetni a felajánlott védelemért. Don Marino úgy döntött, példát statuál az engedetlen Fabioval. Tommy és Sam egyik este a bárjában várták, nyitás előtt. Aznap is Tommy zárak terén nyújtott megkérdőjelezhetetlen szakértelmére támaszkodtak a bejutásnál. Gyors, és egyszerű munkának ígérkezett. Sajnos aznap este a Fabio két haverjával érkezett nyitni a bárt, amivel a két ítéletvégrehajtó nem kalkulált. Ráadásul az egyik fickó valami kínai bérsámán volt, aki kapásból agresszív varázslatokat kezdett a képükbe hajigálni, a másik meg sörétes puskát hordott magánál. Azóta sem kerültek kellemetlenebb szituációba. Nem mintha nehéz lett volna legyűrni azokat a félnótásokat, de a vártnál kettővel több holttest eltüntetése plusz erőfeszítést igényelt, emellett Sam állítása szerint a beragadt lelkeket sem egyszerű ilyenkor kiiktatni.
Úgy magyarázta, ha a szellemek többen vannak, együtt erősebbé válnak, vagy valami ilyesmi, Tommy nem emlékezett pontosan. Ő maga sosem volt vevő erre a mágikus maszlagra. Ennek ellenére Sam profi mágus lévén előszeretettel ecsetelgette neki a tudománya mibenlétét. Tommy az egész hókuszpókusznak csak azt a részét tartotta valamire – igaz, abban sem bízott egy pillanatig sem – amiért Sam nem viselt semmilyen fegyvert. Nélkülük is halálosan hatékony tudott lenni. Mindazonáltal Tommy a maga részéről jobban bízott az erőszak eszközeinek fizikai valójukban is hozzáférhető típusaiban. Ő valósággal rajongott a fegyverekért.
- Fel kell készülnünk a fogadására. – dünnyögte Tommy, és felállt a kanapéról.
- Úgy lesz. – bólintott Sam – Felfelé jövet éreztem egy öreg lélek lenyomatát. Elég gyenge, úgyhogy be tudom fogni. Rákényszerítem, hogy figyelje a környéket, és figyelmeztessen, ha a boszorkánydoktor hazafelé tart.
- Ha te mondod. – vonta meg vállát a fiatalabb férfi, és a hűtőszekrényhez lépett. Kinyitotta, és nagy örömmel konstatálta, hogy több lehetőség rejlik benne, mint azt a lakás általános állapota sejteni engedte. Két doboz sör, egy fél sajtos pizza, és egy üveg jó minőségű whisky nézett vele farkasszemet. Széles vigyorral a képén emelte ki a virágmintás porcelántányért, amin a pizza pihent.
- Kérsz belőle? – kérdezte a kollégájára pillantva, és egy szeletet már el is kezdett a szájába tömni.
- Kihagyom. – vágta rá azonnal Sam, miközben levette a kalapját és a kanapéra hajította.
- Van itt whisky is, ha gondolod. – folytatta csámcsogva Tommy. Tudta, hogy kollégája nem veti meg a minőségi italokat.
- Arra vevő vagyok, már ha találsz ebben a patkánylyukban egy tiszta poharat.
Pontosan erre a válaszra számítva Tommy készségesen a konyhapulthoz hajolt, és felnyitotta az alá beépített kis konyhaszekrényt. Az egymásra hajigált tányérok és evőeszközök között történő rövid kutakodást követően előkotort egy talpas borospoharat.
Sam felé nyújtotta, de megakadt a mozdulat közben, mikor észrevette, hogy társa éppen karjait felemelve áll, arccal az ajtó felé, és alig halhatóan suttog. A félig szívott cigarettát bal keze mutató és középső ujja között tartotta. A felszálló dohányfüst képtelen volt szabadulni a körülötte fátyolosan fodrozódó levegőből, tovább erősítve az őt körülölelő aura képzetét.
Tommy arra a következtetésre jutott, hogy ismét egy varázspraktika szemtanújává vált. Tudta, hogy ilyenkor jobb nem zavarni a mágus koncentrációját. Inkább csendben maradt, és folytatta az étkezést. A pizza hideg volt ugyan, de ő pont így szerette. Kis idő elteltével Sam nagy sóhaj kíséretében leeresztette kezeit.
- Befogtam a lelket. – hangja kissé rekedt volt, de elégedettségről árulkodott – Egy vén ír fickó szelleme. Ráállítottam a környékre. A boszorkánydoktor már nem jön az épület közelébe anélkül, hogy tudnék róla.
- Szép munka. – biccentett elismerően két falat között Tommy.
- Tedd le az ételt egy percre, és zárd vissza az ajtót!
Sam kissé kábának tűnt. A varázslatok az utóbbi időben kezdték jobban megterhelni a szervezetét, mint egykor. Sokszor eszébe jutott, hogy talán kezd öregedni.
Tommy a dohányzóasztalra helyezte a tányért és az imént talált poharat Sam kezébe nyomta. Újra elővette a szerszámait tartalmazó bőrtokot, munkához látott, és a zár pillanatokon belül helyére kattant. A nagydarab férfi sokadszor nyugtázta magában, hogy nem ment veszendőbe az idő, míg apja nyomdokaiba lépve lakatosságot tanult.
Miután az lakás ismét zárva volt, Sam egy kurta rigmus elszavalásával visszaállította a védelmező rúnákat is. Ez egy nevetségesen egyszerű formula volt, egy rutinos mágus számára gyerekjáték. Így már biztosak lehettek benne, hogy a lakás kívülről abszolút érintetlennek látszik. Ha a boszorkánydoktor visszatér, és belép otthonába, akkor pedig már úgyis késő lesz.
- Ez a fickó hasonló védelmet használ, mint Angelo. – tűnődött Sam, miközben elnyomta cigarettáját, jobb híján az ujjai között forgatott talpas pohár alján.
- Kicsoda? – kérdezett vissza Tommy, miközben ismét a kanapéra telepedett, és magához vette a pizzás tálat. Sam a padlószőnyegre ejtette a csikket, és most a koszos ablakon beszűrődő fény felé emelte a poharat. Úgy döntött, elég tiszta ahhoz, hogy megkockáztassa a használatát.
- Angelo – folytatta a mágus, és a hűtőszekrényhez sétált – A legutóbbi munkánk. Tudod, a kardos mutatványod.
Tommy arca elkomorult az emlék hatására. Angelo egy tehetségtelen zugsámán volt. Még a télen mágiával animálta néhány halálra fagyott hajléktalan tetemét, és rablásokat hajtott végre a segítségükkel. Az első hibát akkor követte el, mikor Don Marino egyik unokaöccsének ékszerüzletét támadták meg. A második – végzetesnek bizonyuló – hiba pedig az volt, hogy meggyilkolták az éppen ott dolgozó fiatal lányt, a Don rokonának egyetlen gyermekét. Az efféle hibák pedig súlyos következményeket vonnak maguk után.
Az esetet követő éjszakán Tommy és Sam meglátogatták Angelot az otthonában. Az ajtóra rajzolt védőrúnák hatástalanítása után rátörtek, aztán elkezdődött a vérfürdő. A rémült sámán rájuk uszította az élőholt szolgáit. A lőfegyverek mit sem érnek az ilyen szörnyetegekkel szemben, így Tommy előrelátóan egyik kedvenc fattyúkardját vitte magával. Tekintélyes középkori fegyvergyűjteménnyel rendelkezett, és kapva kapott minden lehetőségen, mikor használhatta játékszereit.
Azon az éjjelen a kelleténél nagyobb lelkesedéssel kaszabolta mágia által mozgatott hullákat. Így eshetett meg, hogy egy jól irányzott kardvágással magát Angelot is megszabadította a fejétől. Sam nagyon dühös volt rá ezért. Don Marino külön utasításba adta, hogy a fickó kétszer haljon meg, ami egy hozzáértő mágus számára nem okozott komolyabb gondot. Egy gyors halál, egy fárasztó feltámasztási rituálé, aztán egy lassú kínhalál, ez volt a terv. Rutinmunka, már abban az esetben, ha a feltámasztani kívánt holttest egy darabban marad. Egy levágott fej jelentős mértékben bonyolítja a helyzetet, igaz, nem is teszi lehetetlenné.
Sam visszavarrta Angelo fejét, és bár a végeredmény nem lett éppen a legesztétikusabb, a célnak megfelelt. A neheze ezután következett, hiszen egy túlságosan sérült testbe visszakényszeríteni a lelket brutális erőfeszítést követelt a rítust végző mágustól. Sam ájultan esett össze, mire a végére ért az idézésnek.
Tommy ezután a második halálba kínozta szerencsétlen Angelot, bár utálta az efféle munkát. Persze elvégezte, hiszen fizetett látnokai segítségével Don Marino mindig tudta, hogy emberei a kívánságának megfelelően jártak el, vagy sem. Neki csalódást okozni szintén nem volt egy életbiztosítás.
- Itt van! – jelentette be Samuel kizökkentve Tommyt a gondolataiból.
- Micsoda?
- A boszorkánydoktor. Felfelé jön a lépcsőn. A szellem jelzett.
Sam a konyhapultra tette a talpas poharat, amibe az imént whiskyt töltött magának, majd közelebb lépett a bejárati ajtóhoz. Tommy felkapta a dohányzóasztalról a két Berettát, kibiztosította őket, és társától távolabb helyezkedett el úgy, hogy szükség esetén fedezékként használhassa a szegényes bútorzatot.
Kellemetlenül hosszúra nyúló másodperceket követően odakintről kulcscsörgés szűrődött be a lakásba, majd a zár kattanása hallatszott. Az ajtó kinyílt, meleg levegőt és szürkének tetsző fényt engedve be, és küszöbön ott állt a boszorkánydoktor. Középkorú, nagyon sovány férfi volt, ódivatú fekete ruhákban. Arca sápadtnak, betegesnek tűnt.
- Maxwell Hill! – szólította meg fennhangon Samuel, és felemelte kezeit, felkészülve, hogy varázshatalmát bevetve állítsa meg a boszorkánydoktort, ha megpróbálna menekülni.
- Üdvözlöm önöket uraim! – mondta Maxwell, és arcán derűs mosoly jelent meg. – Mr. Greco és Mr. Costa, ha nem tévedek.
A boszorkánydoktor alaposan végigmérte hívatlan vendégeit. A leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy meglepné a két ember jelenléte.
- Megloptad Don Marino családját. – folytatta Sam, bár hangja némileg veszített a határozottságából – Ezért a büntetésed halál.
Maxwell vidám arcvonásai meg sem rezzentek az ítélet hallatán. Szemeiből zavaró higgadtság áradt. Lehetetlenül lassúnak látszó mozdulattal becsukta maga mögött lakása ajtaját.
A következő pillanatban váratlanul egy elemi erejű lökéshullám tehetetlen rongybabaként vágta falhoz a két ítéletvégrehajtót. Tommy kezében eldördültek a fegyverek, de képtelen volt célozni. Sam megkísérelte elhadarni egy védekező varázslat szavait, de mikor a láthatatlan erő a falnak préselte, kiszorult tüdejéből minden levegő.
Egy másodperccel később mindketten zihálva, sajgó testtel próbáltak feltápászkodni a padlószőnyegről. Maxwell a dohányzóasztalt megkerülve közelebb lépett hozzájuk. Mosolya ezúttal sokkal inkább ijesztő volt, mintsem kedélyes.
- Most, hogy tisztáztuk az erőviszonyokat, úgy hiszem, van itt valami, ami érdekelheti önöket. – mondta nyugodt hangon a boszorkánydoktor.
Egy apró fémtárgyat vett elő mellénye zsbéből, és a két émelygéssel küzdő ítéletvégrehajtó elé hajította. Sam, mikor látása végre kitisztult, azonnal felismerte, mi az, és Tommy is elég hamar rájött. Tudatukba egy orgyilkos tőreként siklott be a kétségbeesés, ahogy szemlélték a fényes ezüstkarikát, rajta egy kicsiny, kerek, gyémántberakásos címerrel. Ez Don Marino pecsétgyűrűje.
Mindketten tudták, hogy ez kizárólag úgy kerülhetett az előttük álló Maxwell birtokába, ha személyesen húzta le a Don ujjáról. Ez pedig csakis egyetlen esetben történhetett meg.
- Don Marino halott. – mondta ki hangosan Maxwell azt, ami éppen csak megfogalmazódott a két zavart ítéletvégrehajtó elméjében – Ma délután kettő és három óra között az egész Marino család elhalálozott, mindenki az utolsó szálig. Hírmondójuk sem maradt. A leghűségesebb embereik mindannyian követték őket a sírba.
Tommy és Sam egyre növekvő félelemmel pillantottak egymásra. Tommy ernyedt ujjai közül kihullottak a fegyverek. Sam úgy érezte, képtelen ésszerűen gondolkodni, hiszen ami éppen zajlik, az nyilvánvalóan őrület. Don Marino a leghatalmasabb személy volt, akit valaha ismertek, és a nagy erejű családi pecsétgyűrű, amire egykor mindketten felesküdtek, most értéktelen bizsuként hevert előttük egy koszos szőnyegpadlón. Az egésznek egyszerűen nem volt értelme.
- Nyilván sok kérdésük van, uraim. – hajolt közelebb hozzájuk Maxwell bizalmaskodva – Úgy vélem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk az önök jövőjéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése