Keresés ebben a blogban

2011. szeptember 23., péntek

A nyomozás felfüggesztve

Hogy is lehetne előszörre beköszönni egy blogra? A legstílszerűbb egy olyan novellával, ami egy út kezdete. Hosszú az út, és nem feltétlenül oda vezet, ahova eredetileg menni szándékoztak azok, akik nekivágtak...
De valahol erről szól a felnőttség, nem?
Mindenesetre is, jó szórakozást és elmélkedést hozzá!


A nyomozás felfüggesztve

- Szerintem ez teljesen reménytelen.
Az íróasztaltól csak törzsemet fordítva hátranéztem a társamra. Nem mondom, hogy új fiú volt, de néha hajlamos érzékenységre. Kishitűségre. De hát ilyen volt a mi szakmánk, nyomozók voltunk, ha fáradtabb voltam, néha én is elgyengültem.
- Maradj már csöndben, Sven, és ne hagyd abba – szóltam rá, szándékosan finom hangon, és látványosan visszatértem a papírok átlapozgatásához – reménytelen, vagy nem, ez a munkánk.
- Tudom, de akkor is, Arielle! – méltatlankodott tovább ez a megtestesült skandináv istenség – már több, mint három órája dúljuk a srác szobáját, és még mindig semmi. Egyszerűen semmi értelme, ez a fiú teljesen tiszta!
- Ezt nem a mi feladatunk eldönteni, Sven – most már nem finomkodtam a hangommal se, és felé fordultam, hogy teljes legyen a hatás. Teljes volt, hiszen azonnal bebámult a dekoltázsomba. És hogy kellően erős legyen a dolog, folytattam a keménykedést – a mi feladatunk az, hogy vizsgálódjunk, nem az, hogy kiértékeljünk! Azt majd a központban megteszik helyettünk.
- Igen, de ez a srác akkor is tiszta, semmi nyoma, hogy drogos lett volna…
- Akkor miért halt meg hajnali kettőkor egy főúton, kocsiban? – a csípőmre tettem a kezem – főleg droggal a szervezetében?
- NEM volt drog a szervezetében.
- Ezt nem te döntöd el, Sven. A boncnokok megteszik majd a kellő lépéseket, és akkor bebizonyosodik, hogy igenis volt drog a szervezetében!
- Arielle, cseszd meg! Én vettem vért tőle és nekem jött a telefon öt perce a laborból, hogy tiszta volt, nem?
- Ilyen rövid idő alatt hogyan lehetne ezt hibátlanul megoldani? – kérdeztem, hangosan. Sven hátrahőkölt, én pedig előreléptem – tedd a dolgod, jó? Semmi kedvem nincs az egész szobát egyedül végigcsinálni. Ne nyavalyogj. Ha a Központban azt mondták, drogdíler volt, akkor drogdíler volt. Nekem is volna jobb dolgom, mint éjjel háromkor itt pakolászni veled egy tizenhat éves vadidegen fiú szobájában, elhiszed?
- Oké, oké, bocs – védekezett, és gyorsan visszatért a munkájához – ne haragudj, Arielle, de tényleg! Csak nagyon fáradt vagyok.
- Nem gond, Sven, csak végezzünk mihamarabb – mondtam elégedetten mosolyogva, és én is végre megint a papírokkal foglalkozhattam – én is haza akarok menni, rohadtul elegem van mára.
- Ja, hosszú napunk volt – hallottam Sven hangját a hátam mögül –az a lány reggel baromi fárasztó volt…
- Hát, ha téged kapnának rajta strichelésen úgy, hogy közben ki is nyírsz egy gazdag, befolyásos politikust, te is sok mindent megtennél, hogy kikeveredj egy ekkora rakás szarból – feleltem erre, eligazgattam a papírokat, összeütögettem őket az asztallapon és elhelyeztem őket katonás rendben az asztal szélén, ahol eredetileg is voltak papírok.
- Persze, főleg, hogy ennél kevesebbért is halálbüntetés jár – szárazon felnevetett – de cseszd meg, Ari, egy tizenhét éves iskoláslány, aki kurválkodik és megöl egy parlamenti képviselőt?
- Tudom, tudom, nyilván benéztek valamit a Központban – mondtam, és kihúztam az íróasztal legfelső fiókját – de a csajjal nem volt semmi különleges. Pont abban a korban volt, amikor lekeversz neki egyet, aztán bejön a bizalmaskodó zsaru, és már teljesen a kezedben van. Az a bolti rabló akasztott ki igazán…
- Azért sajnáltam, csinos kis nő volt.
- Sven nyomozó ügynök, te meg egy figyelmetlen, udvariatlan és pedofil seggfej vagy.
- Köszi – éreztem, ahogy végigsimít a vállamon – úgyis tudod, hogy te úgyis jobban bejössz nekem, mint bárki más.
- Állj le, de gyorsan – felé fordultam, éreztem, ahogy a fejembe száll a vér – a munkáddal foglalkozz! Ha még egyszer hozzám érsz, eltöröm a kezed, értetted?
- Figyelj, bocs – tárta szét a karjait – majdnem 48 órája fenn vagyok és rohadtul ki vagyok, oké?
- Én is rohadtul kivagyok, mégse paskolom a segged, Sven! – magyaráztam mérgesen, de benn furcsa örömet éreztem – fejezzük be ezt a szar szobát, és itt se vagyunk, jó?
- Persze, persze – Sven a srác éjjeliszekrényéhez lépett, és azon kezdett pakolászni. Pár pillanat csönd után megkérdezte: – különben ki volt ez a fiú? Én nem nézhettem meg az aktát, tudod.
- Ja, persze – kiemeltem a kis kézitükröt a fiókjából. Valami örökölt cucc lehetett, mélyen füzetek meg minden alatt, valami kis emlék. Elegánsan leültem a székre (kellemes, forgós, puha irodai szék volt), és belenéztem a tükörbe.
Szép szemeim voltak, nem dicsekvésként, de tényleg. Belül volt benne egy zöld sáv, s a szembogaram körbevette egy fekete körvonal kívül. A zöld belső és a külső sötét vonalka között barnás-zöldes-sárgás volt, és nem viccelek. Sokat szekáltak miatta, voltam vámpír, démon, farkasember… de én nem bántam. Szerettem természetfelettinek tűnni. Szerettem a szemeimet. Szerettem, ha féltek tőlem, úgy éreztem, mintha hatalmam lenne.
Furcsa kimondani, de volt is. Most is volt, Sven fölött, a germán fiú úgy engedelmeskedett nekem, mintha elvarázsoltam volna. Magányos, hideg éjszakákon, az erkélyemen ülve fürdőköpenyemben, valami italt szürcsölgetve szerettem azt érezni, hogy ez valamiféle képesség, erő, ami kiemel a többi ember közül, és különlegessé tesz. Aztán mindig felfogom, hogy csak egy nyomozó vagyok, és nem több. Pedig nyilván fontosabb helyen lennék, ha hatalmam lenne másokon. De a sötétben… egyedül a csillagokkal… könnyű hinni ilyesmit.
Igazából… az arcom is szép volt. Ez nem mond semmit, tudom. Átfogalmazom: engedelmeskedett a szépség összes szabályának. Szimmetrikus volt, életteli; férfiak és nők is elismerték, hogy szép. Alakomról nem is nyilatkoznék semmit. Sven, amióta csak fél éve társak lettünk, le nem vette rólam a szemét. El voltam eresztve adottságokkal, és bár egy jó húsz centit elviseltem volna a magasságomhoz csapva, alapvetően semmi, de semmi rosszat nem tudtam volna említeni magammal kapcsolatban.
- Arielle, ha engem az elit munkássá akarsz varázsolni, akkor te is csinálj valamit! – szólt rám hirtelen a szőke srác, én meg összerezzenve belöktem a tükröcskét a fiókba.
- Ilyen ez a világ – mondtam elgondolkodva, ahogy újra munkához láttam – amint egy kicsit magadra figyelnél, máris rádüvölt. Dolgozz! Dolgozz!
- Kapd be – morogta bosszúsan Sven – nem igaz, itt csesztetsz, hogy csináljam, hajrá, te meg…
- Jó, bocs – szakítottam félbe gyorsan, és újabb kis zacskót igazgattam a fiók mélyére, a mindenféle alá, majd betoltam azt.
- Nincs bocs, basszus, már tényleg nagyon elegem van! – mérgelődött az északi fiú, és ideges mozdulattal egy családi fotó mögé lökött valami nejloncsomagot – folyton csak dolgozzak, dolgozzak, ami oké, de ha én mondom neked egyszer, akkor meg bocs és kész!
- Jól van, ne haragudj! – felugrottam inkább a srác székéről, és a homályosan bevilágított kis szoba szemeteséhez léptem, és beledobtam a tűt, amivel Sven megszúrta a srácot – tényleg. Nekem is cseszett két napom volt.
- Jaj, ha ezzel végzünk végre – Sven kiropogtatta a hátát, nekem háttal – hazamegyek, alszom tizenkét órát, este meg elmegyek a Green Monasterybe bulizni, beiszok, mint a szenny, fölcsípek valami jó nőt, és hazaviszem egy kurzusra.
- Milyen kurzusra? – kérdeztem, hogy lehetőleg elvegyem idegességét. Közben elkezdtem teszegetni a srác asztalának másik szélén is.
- Bevezetés az isteni szex ismeretébe I. – nevetett partnerem, a szokásos, ideges-idegesítő módján – oktató: Sven bácsi svédbő’. Ha a hallgató kellő tehetséget mutat, jöhet a következő órára is. Te, erről jut eszembe, kéne egy tanársegéd, nem jössz?
- Baszd meg – nevettem rá, és hátrafordultam, hogy ránézhessek. Néha olyan… emberien szellemes is tudott lenni. – nem is tudtam, hogy megfelelek az ízlésednek, Sven nyomozó.
- Néztél már tükörbe, kis angyal? – nézett rám kis mosollyal a szája szegletében, és végigmért – melyik férfinek nem kellenél, te nő?
- Ez most nem szakmai megbeszélés – lassan felé fordultam, és közelebb léptem hozzá. Élveztem a játékot. A játék hatalom. Ha te diktálod a szabályokat. És én diktáltam.
- Hát nem – gesztikulált egy kis zacskóval a kezében – ez merőben…
Egyetlen erősebb lökés elég volt, hogy leüljön a fiú ágyára. Egy lépéssel beterpesztettem, és beleültem az ölébe. Rövid szoknyám felcsúszott, és elővillant a combharisnya fölött a combom is. Megragadtam az ingét a nyakánál és magamhoz húztam. A füléhez hajoltam, és belemosolyogtam az arca mellett a világba.
- Ha szeretném, akkor megbontunk egy zacskót és olyan vad szexben lesz részed, mint még soha – súgtam a fülébe. Hallottam, hogy felsóhajt – de ha szeretném, soha semmiféle szex marad neked.
Kicsit előrébb böktem a balomban tartott pisztollyal, bizony, pont ott, hogy megérezze, s közben kattanva kibiztosítottam.
- Baszd meg! – kiáltott fel Sven és lelökött magáról – Arielle, te állat, figyelj már oda! Te egy… pszichopata ribanc vagy!
- Csak óvatosan – a röhögéstől kicsit nehezen tartottam a fejére a pisztolyt – még nem löktem vissza a biztosítót…
- Te hülye vagy, te csont hülye vagy – vágta hozzám Sven, felugrott, és gyorsan hátat fordított nekem, folytatva a dolgát – te nem vagy normális!
- Hát nem – nevettem – te aztán nem vagy semmi! Bevetted, hogy mindjárt beterpesztek neked egy halott drogos ágyában? Te nem vagy normális!... Ez kész…
- Inkább mondd el, mi volt az aktájában – szakított félbe Sven – nekem már nem volt időm elolvasni, későn kaptam meg, ahogy már talán mondtam párszor!
- Ja, hát igen – kitöröltem a könnyeket a szememből, és még mindig kuncogva a pisztolytáskámba toltam a fegyverem – hát, figyelj. Nem sok érdekeset olvashattál volna ott. Tizenhat éves volt, Jerome Wilson-nak hívták. Nem volt még állandó barátnője, de diszkókban gyakran megfordult, szóval nyilván jól elvolt.
- A szülei pont nem ezt mondták – szúrta közbe partnerem.
- Ki nem szarja le – tettem hozzá gyorsan, és folytattam. Szép hangom volt. Tudtam vele… hatni másokra – valamikor egy éve rossz társaságba került, és elkezdett drogozni. Vidám, központi figura volt, sok embert ismert, felkérték terjesztésre. Belement, hogy legyen valami zsebpénze bulikra, mert itthon nem tudtak neki adni. Testvérei nincsenek, nyilván magányosnak érezte magát itthon, nem is nagyon járt haza alváson meg kajáláson kívül.
- Jó nagy antiszociális seggfej lehetett – mutatott Sven a családi fotókkal szinte teljesen elborított parafa emlékezőtáblára vigyorogva.
- Az volt, igen – bólintottam – jogsit illegálisan szerzett…
- Tudja a közlekedésfelügyelet? – kérdezte Sven, tovább rendezgetve.
- Most próbálják őket elérni – feleltem – na, de aztán. Hát, nem tudom. Jó jegyei voltak, meg csomó fedősztorija mindenre. Pechje volt, hogy diszkóbalesetben meghalt. Nyilván soha nem derült volna ki mindez.
- Na igen – vont vállat Sven – te, lehet, hogy végeztünk?
- Polc, ágyszekrény, asztal, szemetes… aha – rámosolyogtam – bár, még van valami. Az ágy alatt.
- Hát, hajrá – intett oda a srác és mosolygott – majd nézem a profit.
- Hehe, nagyon vicces – tettem csípőre a kezem – és én miniszoknyában majd ott gubbasztok, mi?
- Naná – nevetett Sven – nem mondtam, hogy az alá a fekete harisnya alá nem néznék be még egyszer!
- Pedig nem fogsz – vágtam hozzá egy nagy méretű, jó kilós csomagot – na, be vele, te segg.
- Tudtam – sóhajtott, és leguggolt az ágy mellé – de közben fejezd már be az aktát! Volt még benne valami?
- Volt egy konfrontációja a rendőrséggel – mondtam, és néztem, ahogy belöködi az ágy alá a kis csomagot, egészen a földig hajolva – egy rendőr elkapta ezzel a drogüggyel.
- És megúszta a mi páciensünk? – kérdezte Sven félig az ágy alól.
- Meg – folytattam – előbb meghalt, mint hogy elővehették volna, mivel még csak ma éjjel történt.
- Az szép – hörögte a partnerem, és nekiállt kimászni az ágy alól, lassan – akkor mégis mákja volt, hogy meg…
- Még valami volt az aktában – szakítottam félbe Svent – nemcsak drogos volt, hanem rendőrgyilkos is.
Ekkor ért ki a fiú az ágy alól, és fölnézett rám. A szemében megcsillant valami megértés, ahogy ott térdelt lenn, a tizenhat éves drogos rendőrgyilkos srác ágya mellett. Rámosolyogtam, és meghúztam a ravaszt.
Csak egy rövidet süvített a hangtompító. A bal szeme alatt ment be a golyó, és ki is jött a tarkóján, jelentős vérrel, csonttal meg egyebekkel együtt, nem akarom részletezni. Azonnal halott volt, lezuhant az ágy mellé a földre. Lába megremegett; azután egy pillanattal az ágy alatt maradt jobb keze is. Még a hátába eresztettem a tár maradék öt golyóját. Vérezzen is, legyen csúnya, hadd kapjon valami szaftosat a sajtó. Mekkora állat tud lenni egy tizenhat éves.
Aztán a hulla mellé dobtam a fegyvert. A srác ujjlenyomatait rá se kellett tennem, pedig megtehettem volna. Majd a gyilkossági szakvélemény ráteszi.
Kifelé menet lekapcsoltam a villanyt, pedánsan becsuktam az ajtót, és lassan kisétáltam a házból, át a márvánnyal borított előszobákon, el egy szobafalnyi plazmatévé mellett, ki a hatalmas teraszra, el egy szabadtéri bárpult mellett, és az előkerten át lassan kisétáltam az autómig. Nem néztem vissza. Minek? A nyomozás felfüggesztve. Ki kell tudni zárni a munkát a magánéletből, nem?
Felkaptam hosszú, fekete kabátomat, és nekidőlve a kocsimnak, felbámultam kicsit a teliholdra és élveztem a hideg tavaszi éj levegőjét. Ilyen volt az én munkám, ilyen volt az igazság. A srác talán hajnali misére ment a barátaival valami templomba, lévén húsvétvasárnap, és valami állat kamionos elsodorta őket. Meghaltak. És a Nyomozóközpontban talán úgy döntöttek, valaki elviszi egy bizonyos Steve Orrie balhéját, aki az igazi drogterítő volt abban a suliban, csak eleget fizetett. A mi balekunknak már úgyis mindegy, kétszáz darabba bontva elviheti a balhét. Még két rendőrgyilkosságot fog kapni a nyakába, ami Steve-ék sara. Ezer meg ezer drogügyet, verekedést, gyújtogatást.
Steve meg megússza, ha már egyszer valami fejes kicsi porontya. De mindegy is, ez nem az én ügyem. Én végeztem ezzel. Lezártam a nyomozást a rendőrgyilkos drogos ügyében.
Mindig kicsire vágtam a körmöm, így nem volt problémám a mobiltelefonom apró gombjainak nyomkodásával.
- Halló? Itt Arielle Deveraux – szóltam bele csengő hangon – Utari nyomozó centuriot kérem.
Gyorsan kapcsolták. Se őt, se engem nem várattak szívesen.
- Arielle? Szia, mi van? – kellemes, mély bájgúnárhangja volt a százados úrnak.
- Főnök, végeztem – mondtam – igazolva a drog és a rendőrgyilkosság is.
- Helyes, Ari – szólt – gratulálok, jó munka. Akkor küldöm a másodlagos helyszínelőket. Jó munkát végeztél, mint mindig.
- Köszönöm, uram.
- Azt javaslom, menj haza, aludj egy nagyot. Most egy hétig nem cseszegetlek, ígérem. Élvezd a pihenőt! Sven családjának küldök a nevedben is jókívánságot. De megrázott a partnered halála, nem tudsz ott lenni, blablabla.
Ugyanolyan jól bánt az igazsággal, mint én. Mint minden erre kiképzett ember. Mint minden nyomozó.
- Köszönöm, főnök.
- Nincs mit, Ari. Lelépés!
És letette. Én meg bezuttyantam a hófehér jaguáromba, és már ott se voltam.
Hamar felsiettem az ötödikre, ahol laktam. Átfagytam, hát gyalog mentem fel a lépcsőn. De ott is hideg volt, hát a fagyot inkább egy forró fürdővel űztem ki a tagjaimból, meg persze egy üveg száraz vörösborral, amit már a kádban elfogyasztottam. Alaposan bebugyoláltam magam a puha, fehér kis fürdőköpenyembe, magamhoz vettem még egy üveg száraz vöröset, és kivonultam az erkélyemre. Az ügyesen fedve volt üveggel, polárossal (belülről kilátni, kívülről be nem), kellemesen meleg volt. Kimezítlábaztam, belezuhantam a karosszékembe, és felettébb erkölcstelen módon felhúztam a térdeimet. Balomba vettem a pohár boromat, jobb kezemmel meg a lábujjaimat piszkáltam, s néztem a várost. Fények gyúltak lassan kelet felé a felhők közt – egyesek szerint a feltámadás fényei.
Megcsörrent a mobilom. Mikor hoztam ki? Mindegy. Felvettem, és beleszóltam.
- Igen? Ki az? Centurio úr? – a hangom olyan fáradt volt… és kár volt abbahagyni a lábujjaim babrálását. Igen jólesett nekik.
- Jó estét, hölgyem, Arielle Deveraux nyomozó? – nagyon kellemes férfihang volt, nem ismertem.
- Igen, én vagyok – sóhajtottam – kivel beszélek?
- Azul Arrah vagyok – a szívem nagyot dobbant. A bor megremegett a kezemben. Elfelejtettem a lábujjaimat.
- Kardúr!! – motyogtam – elnézést… a hangom… fáradt vagyok…
- Semmi baj, hölgyem – folytatta zavartalanul a világ legfontosabb embere – értesültem a kiváló tehetségeiről, és szeretném valamikor a jövő hét végén igénybe venni a szolgálatait egy nagyon kényes ügy kapcsán. Kisegítene?
- Természetesen, uram – feleltem azonnal.
- Nem ingyen, a katonaság jól fizet – folytatta.
- Katonaság, uram?...
- Igen. El kellene simítani… néhány halálesetet.
- Hányat, uram?
- Arról később beszélünk – mondta Azul Arrah – akkor még megkeresem az üggyel kapcsolatban. Jó éjt kívánok, jó pihenést a sok munka után! Önre fér. Jó éjt, hölgyem!
- Minden jót… - susogtam. Felhívott a Kardúr, ő maga, ő, onnan fentről… ő ad nekem munkát…
És így találkoztam először Aydas Wardennel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése