Esetleg Béla. Bélának biztos nem esne nehezére némi derűs, halványkéken csillámló por megvásárlása. Most is itt dőzsöl az asztalfőn ülve. Sokadik kört hozatja ki nekünk, és még mindig tömve van zsetonnal. Akármennyire is nehezemre esik bevallani magamnak, az igazság az, hogy jó érzés rajta élősködni. A lelkiismeret persze furdal, de hát valamit valamiért. Béla korrekt figura. Nagylelkű. Tud élni.
Az asztaltársaság jókat röhög a poénjain, ahogy a munkahelyén megesett bődületes baromságokról mesél. Nekem is ilyen állás kéne, bár valószínűleg hülye lennék hozzá. Vagy talán nem, a franc se tudja. Az viszont tény, hogy sosem fog kiderülni.
Béla – az este folyamán immár legalább tizedszer – a bárpult felé emeli jobb alsó csápját. A pultos lány kiszúrja, és azonnal mozdul. Az egész kocsmát betöltő zöld füstön át az asztalunkhoz siklik. Gyorsan felveszi Béla újabb rendelését, majd visszacsúszik a pult mögé. Elképesztően kellemes látványt nyújt, ahogy a nyálkás testén feszül a flitteres ruha, ami alig takar valamit formás idomaiból. De hát egy ilyen helyen alapkövetelmény, hogy a személyzet dekoratív legyen, nemde? Látom, hogy a hím vendégek közül többen is rajta felejtik a tekintetüket. Persze a lány is látja. Élvezi. Szívfájdítóan tipikus.
Próbálok újra a körülöttem helyet foglaló barátaimra koncentrálni. Alexander már félig az asztal alá itta magát. Legalább nyugalmas, amikor részeg. Úgy saccolom, még fél óra, és el fog aludni. Mindannyian tudjuk, hogy miután elérte a jelenlegi állapotát, rövidesen békésen elszenderedik, mindegy milyen hangosan szól a zene, vagy hányan üvöltöznek körülötte. Egyik szeme már most is csukva, a másik résnyire nyitva, a harmadik ugyan még élénken pislog, de ez nem fog sokáig tartani. Régóta ismerem, valószínűsítem, hogy sosem fog megváltozni. Legalább nem nekem kell hazavinnem, hiszen nem egyfelé lakunk. Gedeon és Márk már nem ilyen szerencsések. Csak remélni tudom, hogy nem fognak ma is egy órán keresztül azon balhézni, hogy melyikük cipelje otthonáig az öntudatlan Alexandert.
Béla újabb vicces anekdotájának hatására ordenáré kacagás hömpölyög végig brigádunkon. Lemaradtam a csattanóról. Lehet, hogy jobban kéne figyelnem arra, amit pénzes barátom szövegel.
Ó, Remek, már látom is, hogy vékony, ezüstszínű szemével rosszallóan tekint rám. Biztos érzékelte, hogy nem nevettem a történetén. Na, jó! Megeresztek felé egy bárgyú mosolyt és megemelem a korsómat, hadd higgye, hogy csak romlott a reakcióidőm a pia miatt. Úgy látom, elégedett. Szép hárítás, megdicsérem magam.
Forgatni kezdem a fejem valami érdekesség után kutatva. Elkeserítően átlag alatti a mai felhozatal mind események, mind nőstények terén. A tulajdonos ma este is szívélyesnek szánt ragadozóvigyorral pofáján járkál az asztalok között. Láncai minden egyes lépésekor idegesítően megcsörrenek, még szerencse, hogy a falakra felcsavarozott hangszórókból ömlő vad zene miatt ez alig hallatszik.
Csattanás; Csörömpölés; Káromkodás.
A pultos lány, aki az imént még a mi asztalunknál volt, a fekete márványpadlóra ejtett egy tálcát, rajta néhány borospohárral. Apró vérvörös kristályszilánkok szóródnak szanaszét. A lány flitteres öltözékéhez kísértetiesen hasonlatos hatást keltenek a kocsma gyér belső fényében. A tulaj a becsapódással szinte egyazon pillanatban kapja tekintetét a hang irányába. Karmai alól koszos aranytallérok peregnek a padlóra, és azonnal el is tűnnek a sziszegve megnyíló éhes repedésekben. A vendégek közül többen felröhögnek. A lány érthető módon már nem olyan jókedvű. Jelentőségteljes pillantást váltanak a tulajjal (ennek még lesz folytatása kisanyám!), majd nekilát feltakarítani a törött poharakat.
Hát, végül is én akartam, hogy történjen valami, de ettől nem lett jobb a kedvem. Felhörpintem a söröm maradékát, az üres korsót pedig a többi közé helyezem az asztal szélén. Eltűnődöm, hogy mit keresek még mindig itt. Inkább rágyújtok. Sokat nem fog dobni a hangulatomon, de legalább hozzáteszem a magam adagját a mindent belengő smaragdszínű ködhöz.
Nocsak. Látom, Gedeon figyelmét sem köti le túlságosan Béla előadása. Bár izgága kocsányon függő szemeit a társaságunk poéngyárosára szegezi, nyúlánk hímtagja a székek alatt lassan tekergőzve megkörnyékez egy nőstényt az egyik szomszédos asztalnál.
Mutatós a hölgy, meg kell hagyni. Én is figyelgettem már az este folyamán, csak hát szokás szerint előbb sikerült illuminált állapotba kerülnöm, mint hogy megjött volna a bátorságom az ismerkedéshez. Pedig brutálisan szépek azok a szénfekete, mandulavágású szemek, és ahogy körülöttük szivárványszínben játszanak az apró olajos pikkelyek, valósággal vonzzák a tekintetet.
Most Gedeon sikamlós érintésére elégedett mosoly jelenik meg a hölgyemény arcán. Azonnal tudja, hogy mi a helyzet, és úgy tűnik, egy cseppet sem bánja. Gondolom, korábban már ő is kinézte magának Gedeont. Újfent megállapíthatom, hogy az események a megszokott mederben zajlanak. Ahogy az lenni szokott.
A pultos lány időközben túlesett a takarításon, és éppen lepakolja Béla által kikért kört az asztalunkra. Ez kell nekem! Még egy ital.
Márk nem engedi még el a lányt, aki attól tartva, hogy egy újabb részeg marha akar kikezdeni vele, védekezően a melléhez szorítja a tálcát, amin kihozta a rendelésünket. De Márk nem mozdul rá, csak öt feles pálinkát kér. Nyersen és lényegre törően fogalmaz, kerül mindenféle szóvirágot, mint mindig. A lány némileg megkönnyebbülve távozik.
Koccintunk a friss sörökkel. Állandóan koccintunk. Minden szarra koccintunk. Béla bal felső csápja teljesen körülfonja a korsóját, így annak nincs olyan szép csilingelő hangja. Egyszer Alexander fejtette ki nekünk – igen hosszan, és persze kérés nélkül – hogy szerinte az a legszebb hang a világon. Hát kinek mi…
Megkapjuk a pálinkákat is. A pultos lány nem ad esélyt további rendelésre, villámgyorsan elsiet. A feles poharaink alján apró belső szervek szunnyadnak ízlésesen, abból az egzotikus növényből, aminek sosem tudtam kimondani rendesen a nevét. Márk azt hiszi, ő ki tudja, de téved. Mi meg sosem vettük a fáradságot, hogy felvilágosítsuk erről.
Naná, hogy koccintunk, majd hirtelen felhajtjuk a kicsi italokat. Megborzongok tőle, ahogy a jegesen égető folyadék leszalad a torkomon, és utat talál az egyik gyomrom mélyére. Vigyorogni van kedvem, amit meg is teszek, az éjjel folyamán talán most először őszintén. Okom igazából nincsen rá, szóval valószínűleg berúgtam. Helyes. Legalább ma végre ki tudom majd aludni magam.
Márk váratlanul belekezd egyik aktuális olvasmányélményének mélyreható ismertetésébe. Intellektuálisnak kíván tűnni, de az eleddig elfogyasztott tekintélyes mennyiségű alkohol hatására összeakadó nyelvei miatt nem valami meggyőző. Az összevissza álló tüskés taraja sem ad hozzá sokat az összképhez. De tudom, ha valaki hozzám hasonlóan hajlandó koncentrálni a mondandójára, olykor egész értelmes dolgokat is kiszűrhet a zagyva ömlengésből. A baj csak az, hogy az éppen terítéken lévő kötetet pont tőlem kapta, úgyhogy sok újdonsággal nem tud szolgálni számomra. A többiek látványosan nem törődnek vele, de Márk nem zavartatja magát, elmond mindent, amit akar. Végezetül elmélyülten bámulni kezdi a bejárat feletti rózsaüveg ablakot, amin savanyú hangú kígyók tekeregnek vég nélkül.
Gedeon elérkezettnek látja az időt, hogy eltűnjön a hölggyel a szomszéd asztaltól. Rövid párbeszédet követően a padlástér felé veszik az irányt, egészen egymásba feledkezve. Minden elismerésem, ez igen hamar ment! Ennek a példánynak biztosan nem olyan híg a vére.
Fogadni mernék, hogy a kocsmában maradó elenyésző számú nőstény is irigykedve tekint a távozó párocskára, bár nyilvánvalóan más okból, mint én teszem. Visszatérek a sörömhöz.
Látom, időközben Béla is lelépett. Szép. A végén még itt maradunk innivaló nélkül.
Márk unottan vakargatni kezdi hasán a bundáját, majd állkapcsát szélesre tárva hatalmasat ásít. Emésztőnedvei az asztalra csepegnek, de ez őt a legkevésbé sem szokta érdekelni. Bejelenti, hogy hazaindul. Gedeon iménti figyelemreméltóan gyors kilépője után egyértelművé vált, hogy érdes modorú barátom lesz az, aki hazajuttatja Alexandert. Ez utóbbi immár - mint az várható volt – mélyen aludt az asztallapra borulva, és gőzölögve horkolt. Márk, mint olyan, kötelességtudó barát, ha nem is a leglelkesebb az ehhez hasonló szituációkban. Nos, én sem lennék az.
Kissé körülményesen összehozott, de sikeres összekapaszkodási procedúra után mindketten elhúznak a kocsmából. Alexander patái apró szikrákat vetnek, ahogy végigsúrolják a márványpadlót a bejáratig.
Egyedül maradtam az asztalnál. Na, ez minden, csak nem jó! Kicsit még várok, hátha Béla visszajön, de lelkem mélyén érzem, hogy ez úgysem fog megtörténni. Annyira lassan próbálom meginni a söröm maradékát, amennyire csak lehetséges. A végére teljesen lehűl, szóval az utolsó néhány kortyot otthagyom a fenébe.
Persze Béla egyáltalán nem tér vissza az asztalhoz, ráadásul nem is látom sehol. Ellenben kisvártatva becsörtet az ajtón egy nagydarab fickó, nyomában a seggrészeg haverjaival. Látszik rajtuk, hogy nem az a vidám, békés banda. Szinte kapásból elkezdik vizslatni az ötszemélyes asztalt, aminél pechemre egyedül ücsörgök. Pedig azt hittem, ma éjjel már nem fogom kellemetlenebbül érezni magam. Igaz ami igaz, nem új, hogy e téren tévedek.
A nagydarab az egyik szarvával felém bök, és magyaráz valamit a cimboráinak. Nem hallok egy rohadt szót sem az éppen felhangzó édelegve sikoltozó muzsikától, de a bizalomgerjesztőnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kompánia tagjai agresszíven kivillantják agyaraikat. Szívás. Úgy vélem, ez az a pillanat, mikor nekem is ildomos lenne távoznom.
Felkapom a köpenyemet, és kilépek a kocsmaajtón. Körülnézek, hátha akad még a környéken valami ismerős, de csak az éjszakai sötétség néz vissza rám. Belevetem magam, hagyom, hogy átöleljen, legalább ez.
Kell pár perc, míg a szemem alkalmazkodik a feketeséghez, de jól ismert útvonalon közlekedek, szóval képes vagyok tempósan haladni. Ilyenkor szeretem hallgatni a környezetem hangjait. A szél sikolya, a fák rettegéstől terhes suttogása, a szép emlékeket idéző mély morajlás a távolból. Élvezem a sétát, és a látásom is kezd végre kitisztulni. Alig várom, hogy hazaérjek.
Hát ez meg…?
Egy macska. Itt lépdel mellettem. Nem szívbajos a kis drága. Milyen szépek a szárnyai.
- Jól érzed magad kedves barátom? – kérdezi tőlem bizalmaskodva.
A hangjában bujkáló őszinte aggodalom megmelengeti a szívemet. Vajon mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése