Különös vonzódással kötődöm a vihar előtti párpercekhez. Amikor még nem eredt el az eső, de az eget már menthetetlenül beborították a viharfelhők. Ilyenkor mindig kicsit csapdába esik a fény két világ határán, és a leggyönyörűbb impresszionista festményeket megszégyenítő látványt tud varázsolni még a legmordabb tűzfalakra is. Arról nem is beszélve, hogy ekkor lehet igazán illatokat érezni, ebben a pár percben lélegzi ki magát a föld, mint amikor a súlyos tüdőbeteg a szanatóriumban kipárologja nyavalyáit.
Ekkor, a felhők robusztus fedője alatt érnek meg legjobban a gondolatok és az emberi érzések. Itt forr türelmesen össze a sóvárgás, a lelkiismeret furdalás, az emésztő harag, az önvád, és az elvágyódás. Itt éri el igazán üzemi hőfokát a szerelem, a barátság és a féltés.
A lassú erjedés pillanatai ezek, amikor az ember az egész múltját véli kirajzolódni egy-egy tovagördülő árnyban, s egy ki tudja honnan tükröződő fénysugár vakító ragyogásába láthatja bele a jövőt. S aki igazán szerencsés, az ekkor tekinthet lelke legmélyére. Ezekben a percekben, akár a fény, a szemfüles ember is két szféra közt lebeghet, s leképezheti magában e két birodalom egységes lényegét: önmagát.
Sokaknak nem adatik több némi kancsal, elsietett képfoszlánynál, egy kifordított röntgenképnél, ami épp olyan csalóka, mint az érzelmek folyója, mely végül hozzá hömpölyög. Ők a szerencsések.
Aki rendelkezik némi rutinnal, és jól kormányozza hajóját, annak bűvös északi fényként derenghet föl az önmagából kiolvasható igazság, melyet a kezdő hajóskapitányok lelkesedésével újságolhat el, nagy hanggal és sok rum kíséretében, valamelyik biztonságos kikötőben. Ők azok, akik a teljes bizonyosságot vélik látni a káprázatban, s tengeri kígyókról, óriásokról, különös, sosem látott királyságokról hablatyolnak, hogy a mások, és a saját szemükben értékesebbnek, izgalmasabbnak tűnjenek. (Általában ilyen az összes művész, óvakodjon hát tőlük kinek kedves a szabadideje! Azt értelmesebb társaságban is el lehet ám ütni...)
Végül vannak, akik Arthur Gordon Pymként túlsodródnak a káprázatokon, bele egyenest a mindent elnyelő örvénybe, ahol a valódi, a borzalmas, a hihetetlen lakozik. Az Igazság. Itt, az emberi rezdülések tömegének zúduló szabadesésében foghatják csak föl valamelyest önmagunkat.
A saját lelkük üreges földgömbjébe tóduló én, te, ő, mi, ti, ők, ez, az, amaz, ekkor, akkor, vele, nélküle, így, úgy, amúgy, előtt, után... stb. áramát a kegyetlen mélybe követve leshetik meg az Isten valódi arcát, melynek mására őket is formálta. Ebben a fagyos, örökmozgó infernóban lehet valódi belátást nyerni az elme díszletei mögé.
Akik ez utóbbit megcselekedték, nem kell, hogy hantázzanak és a meg nem történttel körítsék élményüket. Már ha egyáltalán beszélnek róla, akkor ezt mindig halk hangon, tárgyilagosan teszik, s nem isznak rá bő tósztokat. Ezek az emberek megsejtettek valamit önmagukból, még ha csak egy pillanatra is.
Azért nem megtudtak, mert az önfelfedezés zuhanásából a kegyes halálfélelem egy idő után mindenkit visszaránt, s a bizonytalanság jótékony tenyerére helyez. Így az igazság sosem lesz több, mint guvadt szemekből visszatükröződő, csapdába esett ragyogás. (Ha nem így lenne, az utcák szentekkel és félőrültekkel lennének tele. Bár jobban belegondolva, ki tudja...)
És ahogy az eső végül továbbkergeti maga előtt a megrekedt fényfoszlányokat, úgy simítja el az önmagában barangoló homlokáról is a kérész életű glóriát, s fojtja bele végül a mindennapok rutinjába.
Ezért van, hogy még a legmélyebb tapasztalások után is oly pragmatikusan tudunk bosszankodni, hogy már megint nem hoztunk magunkkal esernyőt, vagy már megint beázik a cipőnk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése