Bús és néma volt a kék köd köröttem,
A magány kabátját magamra öltöttem.
Puszta ez, csak kősivatag, emlékekkel tele.
Nyomaimat elfedte a feledés vad szele.
Odafent a fény a semmiből tűnt elő.
Ölelve, suttogva ragyog rám most ő!
Mennyei tündöklés, szent égi vándor,
Lehulltál hozzám: a szívemben mámor...
Szavaid szép selyme lágyan fedi szemem,
Minden életben, mit együtt élsz le velem.
Itt, a homályban téged kell csak hinnem,
Vezess csak, Kedvesem, oh vezess ki innen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése