Kedves Publikum!
Ismét budapesti építészeti remekek képeivel jelentkezem,
ráadásul nem is akármilyenekkel.
Legutóbbi bóklászásom a Várkert Bazártól egészen a volt
királyi székhelyig vezetett, és bár egyik szemem nagyon is nevet, hogy végre
ilyen ikonikus helyszínekre is sikerült kamerával felfegyverkezve eljutnom, a
másik keservesen sír. Vagy még inkább, izzik a dühtől.
Nehéz szavakba önteni a csalódottságot és a felháborodást, amit a két világörökségi (!) komplexum, vagy úgy egyáltalán az I. kerület állapota kavart föl bennem. Szerencsétlen Ybl Miklós, akinek a szobra élete egyik főművével, a Bazárral szemközt áll, motollaként forog a sírjában, bronz másának pedig biztos kedve lenne inkább tenyerébe temetni az arcát, minthogy naponta szembesüljön azzal az épphogy álló romhalmazzal, amivé az egykor csodás épületegyüttes lett.
Nehéz szavakba önteni a csalódottságot és a felháborodást, amit a két világörökségi (!) komplexum, vagy úgy egyáltalán az I. kerület állapota kavart föl bennem. Szerencsétlen Ybl Miklós, akinek a szobra élete egyik főművével, a Bazárral szemközt áll, motollaként forog a sírjában, bronz másának pedig biztos kedve lenne inkább tenyerébe temetni az arcát, minthogy naponta szembesüljön azzal az épphogy álló romhalmazzal, amivé az egykor csodás épületegyüttes lett.
Életveszélyes lévén a Bazár ugyan
jelenleg nem látogatható, de kívülről is elég nyilvánvaló, hogy mennyire
sikerült elhanyagolni az elmúlt 30-40 évben (a jelen állapotokért
"köszönet" illeti mind a kommunista, mind a demokratikus éra
vezetőit, akik kéz a kézben tettek magasról épített örökségünkre). (Zárójeles
jó hírként állítólag még az idén megkezdődik egy nagyszabású felújítási
program, mely a Bazárt és a Várkertet is újra régi pompájába hivatott
visszahelyezni, de dicsérjük inkább nyugtával a napot, ez még mindig Magyarország/Budapest...)
A Bazár melletti műemlék paloták
állapota sem sokkal jobb, a mára pedig már csak nevében létező Várkertről nem
is beszélve. A zöld területeken ugyanis, akárcsak pl. a Gellérthegy bármelyik
részén, a logikátlanság, az elhanyagoltság, az igénytelenség és az enyészet az
úr. A semmibe vezető, repedezett, gazzal fölvert járdák (melyek inkább tűnnek
véletlenszerűen kiöntött betonfolyamoknak) kedélyes szeméthalmok, elkanászodott
bozótosok és rohadó villanyoszlopok között kanyarognak, a legminimálisabb arra
vonatkozó utalás nélkül, hogy merre is tart rajtuk a gyanútlan szemlélő.
No nem mintha olyan rendkívüli
módon országimázs-javítók volnának a rögös út végén tapasztalható állapotok. A
hegyoldalon felkapaszkodva ugyanis szembesülünk az omladozó, fekete dzsuvával
borított déli kapuval, melynek jelenleg maximum a méretei impozánsak, egyébként
teljes mértékben elhanyagolt és lepusztult. Nem is csoda, hiszen itt nincs
parkoló, ahol sápot lehetne szedni a turistáktól, úgyhogy csupán amolyan
személyzeti bejáratként szolgál a Széchényi Könyvtár, valamint a Budapesti
Történeti Múzeum számára (ez persze nem azt jelenti, hogy a többi bejárat
kifogástalan állapotban lenne, sőt...).
A két intézmény mögötti várudvar
teljesen elhanyagolt, és a jó ízlésű embert leginkább a sírógörcs kerülgeti
tőle. Mindenhol üres, ótvar mocskos, kihasználatlan terek, évtizedek alatt
tömbbé kövült guanókupacok és szemét, szemét hátán.
Kínkeserves feladat volt legalább
némi fényképezhetőt lelni ezen a végletekig sorsára hagyott helyen.
Ráadásul jó magyar szokás szerint
mindenhol ki van írva, hogy "Vigyázz! Omlásveszély!", ha esetleg
magunktól nem látnánk, hogy egy rossz mozdulattól akár a fél Vár is a fejünkön
landolhat (ez a módszer egyébként ugyanúgy igaz a Bazárra, de sajnos
nagyjából fél Budapestre is). Értem én, hogy olcsóbb kihelyezni egy ilyen
feliratot, mint rendbe rakni a placcot, de akkor ne is akarjuk ország-világnak
mutogatni, hogy milyen frankó egy hely ez...
Pedig – bármennyire is igyekezett az elmúlt korok vezetése, hol szánt szándékkal, hol hanyagsággal tönkrecseszni – maradt még itt egy kevéske szépség. Az Oroszlános udvar (a Háború és a Béke szobraival), a Hunyadi udvar (a Mátyás-kúttal – amit az erős szélben szanaszét fröcskölő vízpermet miatt nem tudtam normálisan lefotózni) és a Sándor-palota még mindig impozáns látványt nyújtanak, de itt is meg kell válogatnia a lelkes műkedvelőnek, hogy mely térelemeket érdemes megörökítenie magának és az utókornak.
Pedig – bármennyire is igyekezett az elmúlt korok vezetése, hol szánt szándékkal, hol hanyagsággal tönkrecseszni – maradt még itt egy kevéske szépség. Az Oroszlános udvar (a Háború és a Béke szobraival), a Hunyadi udvar (a Mátyás-kúttal – amit az erős szélben szanaszét fröcskölő vízpermet miatt nem tudtam normálisan lefotózni) és a Sándor-palota még mindig impozáns látványt nyújtanak, de itt is meg kell válogatnia a lelkes műkedvelőnek, hogy mely térelemeket érdemes megörökítenie magának és az utókornak.
Semmiképp sem tartozik ezek közé
például a Vár keleti részén éktelenkedő, ugyancsak mindenféle építési és egyéb
hulladékkal tele lévő terület, amit az eleve abszurd, és hála Istennek egyelőre
leállított mélygarázs-projekt számlájára írhatunk.
Vagy ott van még a Szent György
utca végén kialakított, alapvetően jó ötletnek tűnő, viszont borzalmasan
kivitelezett zászlósor, mely a Hunyadi udvarra vezető sétány mellett húzódik.
Egyik sem az a kifejezetten fotogén jelenség, de sajnos ennek ellenére jobban
dominálják a teret, mint a valódi értéket képviselő látnivalók.
Sok mindenről tudnék még
keseregni, főleg a Vár és tágabb értelemben az egész várnegyed kapcsán, de
legyen elég ennyi a méltatlankodásból, és inkább nézzük azt a kevés szépet
(és szépen tálalt csúfságot), amit sikerült rövid kirándulásom alatt
összebogarásznom.
(Záróakkordként megtekinthető egy távlati kép a Parlamentről; elképzelhető, hogy ez lesz a legközelebbi kiszemelt célpont, egyrészt mert ritka, hogy a rakparti homlokzat nincs felállványozva, másrészt már régóta tervezem lencsevégre kapni a főváros eme páratlan gyöngyszemét.)
Kellemes gyönyörködést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése