Magyar vagyok, vérbeli, ősi hitből, legendákból jövő.
Harcos lelkem tűz égeti, erős kezem kardra tévedő.
Futott tőlem ezer évig, kinek lába nőtt, hogy fusson,
de a nagy-nagy loholásban nem elhagytam jussom!?
Helyem is csak annyi maradt, mire éppen térdelek,
hol van már a birodalom, síkok, völgyek, fák, hegyek…?
Elfeledtem egészen, mintha nem lett volna sose részem,
mit ősök nyertek nekem vámon, én mind buktam a réven.
Szemem az ellenzőt, széles hátam a nyerget nyögi,
harcos lelkem a kardot most már önmagára feni.
Legenda nincs. Erős kezem tarkón. S hová lett a hit?
Koldusként lakja már csak az ősök lábnyomait.
II. Intelem a mindenkori győzőnek
De vigyázz bitang, rúg még a szolgának is szilaj paripa!
Ha nem kap elég verést, ennél is több sebet, akkor biza
porba vág, s keres helyedre új, rútabb lókötőt,
s ha az mostohább, mint te voltál, majd bálványozza őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése