Az írásról

Isten, a sors, az élet – nevezzük bárminek – mindig borzasztó felelősséget ró az író emberekre. De meglepő módon nem azért, mert nem mindegy, hogy mit, hogyan, kinek és mikor mondanak el a betűk napszámosai.
A maga idejében Kafka jól látta, hogy a fehér lapot, a tollat/billentyűzetet, és az emberi szívet/elmét összekötő megbonthatatlan kapocs lényege a kényszer. A szó legszorosabb értelmében vett írás, mint tevékenység, az elbeszélés hogyanja, mikéntje, mint megoldandó feladat, és a felettük atyai gondoskodással, de szigorú következetességgel őrködő szükség. Ez a három alaptényező, mely minden író ember alapélményét meghatározza.

Mi lehet hát egy betűvető életében a legszörnyűbb, velőig hatoló kín? Amikor nem képes írni, amikor a tevékenység minduntalan elakad, s nem jön a pennából tinta, nem fog a billentyűzet.
Amikor nincs mit mondani, vagy talán még szörnyűbb, amikor nincs hogyan. Mert bár a nincs kinek ugyanilyen gyötrelmes lehet, az mégis mind közül a legkönnyebben meg-, és túlélhető fájdalom, hisz egyszer úgyis lesz befogadó, ha más nem, hát valami távoli rokon a jövőben, vagy egy régész, ki talán már nem is az emberi fajhoz tartozik majd, ki tudja. Épp ezért a mikor sem lehet oly bénító kérdés, mint a mit, és a hogyan.
Ha ezt a kettőt, vagy ezek valamelyikét nem tudja megválaszolni egy író, akkor nagyobb párja lesz ő, mint a gyilkos, vagy az útszéli szajha, hisz kitagadja az, ki nem vér szerinti szülője ugyan, de mégis lelkének apja és anyja: a kényszer.
„Nem vagy a fiam!” – hányszor zúgatta lelkem legbelső harangját az évek során ez a mondat, s nem okozott kevesebb fájdalmat, mintha édes szüleim szájából hangzott volna el, mert hasonlóan kegyetlen ítélet. S az írás vágya nem viccel, komolyan gondolja, amit mond, ha elűz magától, nehéz engesztelni, pótcselekvéssel, álakarással, holmi tettetéssel, csak sérti az ember, s még jobban elvadítja magától.
Bocsánatának nektárjánál viszont nincs édesebb méz a földön, nincs az a szerető, aki olyan gyöngéden tudna visszafogadni, mint ő, s oly szigorú szeretettel ügyelné újra az ember lépteit, mint a zordon jógik, kik hegyek magasába költöznek a világ elől, s titkon mégis örülnek, ha fölkeresi őket egy-egy potenciális tanítvány.
Persze ez sem jár ingyen. Cserébe minden billentyűütéssel szívdobbanásaid száma rövidül, tolladon keresztül véred veted a papírra, s a tékozló hallgatás minden elnyomott hangját fülsüketítő erővel facsarja ki belőled a muszáj.
S pont ezért ő a legnagyobb úr, mert szava – hány, meg hány példa mutatja – erősebb az élet szavánál. Nincs még egy olyan kell, ami tartósan fölébe kerekedhet.
Ő szülte az irodalmat. A fűzfapoézistől, a Helikon csúcsáig minden sor az ő gyermeke. Kik papírra vetették? Az akarás rabszolgái mind, kikből az elemi szándék – tehetségükhöz mérten – szikrát, tüzet, vagy lángoszlopot csiholt.
A valódi mester azonban ő. Rá hallgat, aki ír, s őt olvassa, aki olvas. Ő tanítja az íróknak a mit, a hogyant, és ő rendez közönséget, s időpontot önmaga számára, ha elkészült a mű.
Aki értő alattvalója, az benne tiszteli mesterségének valódi lényegét, hozzá igyekszik hűnek maradni, az ő oltárán áldoz, s az ő mércéjével mér.
Mert az írás lényege az írás kötelessége maga. Ez az elsődleges, a valódi felelősség, a mit, hogyan, kinek, mikor már csak hitvita.