Ébresztő.

(Nos, ez az iromány mindenképp igényel részemről némi előzetes magyarázatot. A lényeg, hogy egy hirtelen gondolatkísérlettől vezérelve próbáltam írni egy szellemiségében futurista valamit. Ez a - számomra is kissé meglepő - stílusgyakorlat lett belőle.)

Összenéztek, kemény tekintetükben elszántság, ideges, mórikált mozdulataikban várakozás, az adrenalin fűszeres lazasága, és valahol a testnevelés órák focijának győztes góljai előtt érzett sorsszerű bizonyosság. Így vonultak végig a folyosón, mind a tizenketten.

Fehér ingben, fekete nyakkendőben, fekete nadrágban. Mindegyik abból a bizonyos érettségi ruhatárból, amellyel minden felsőoktatásbeli fiatal férfi rendelkezik. Teljesen szokványos látvány egy egyetemen.

Ami kevésbé szokványos az a tizenkét símaszk és a tizenkét gumibot. A nagyelőadó zárt ajtaja előtt megálltak.

Összenéztek. Kemény tekintetükben a kérdés: Biztos? Mórikált mozdulataikban a válasz: Biztos. Színpadiasan fejükre kanyarították a maszkokat, kezük görcsösen szorult a gumibotokra. Nagy levegő, nincsvisszaúthajrá!

A hatalmas ajtószárnyak szinte maguktól mozdulnak, egyikük sem látja, ki rúgja be őket. Nem is fontos.

Odabent tömeg. Döbbent arcok, reflexből fintorított orrok, s bamba csacsogók, akik még e drámai antréra sem képesek odafigyelni. Némelyiknél fényképezőgép, kamera, mikrofon. Némelyiknél zsigerből eszmélő tanári szigor, kezdődő „Megőrültek?”-ek, „No, de kérem!”-ek, és „Hogy képzelik?”-ek. Az ő fejükön csattannak az első ütések.

Liberté, égalité, fraternité. Tizenkét szabad ember, egyenlő elbánásban részesít a józan rend elleni lázadásban testvéri egységbe forrt, megtévesztett, hasznos idiótákat. Közvagyonná tétetik a fájdalom, s mindenkinek jut belőle. Nincs kegyelem. Nincs apelláta.

A hetedik komótosan a táblához sétál. Inge, hófehér inge véres. Talán szakadt is. Nadrágja biztosan. Egy mikrofontól. A szavak ereje…

Egy fehér festékszórót vesz elő. Fölrázza. A fémes kluttyogás, mint valami félrenyelt lélekharang. A sziszegés, mint a kígyó sziszegése.

Összenéznek. Kemény tekintetükben felismerés. Elég volt, ennyi volt. Vége. Irány a hátsóbejárat, és futás a kocsikhoz. Nagy levegő, futnak.

Másnap reggel értetlen csődület, és rendőrség. Riporterek, újságírók. Diákok. Félinformáltan, vagy sehogy, de remegve. Lezárt nagyelőadó. A nyomozás érdekében mindenki néma. De nyílik az ajtó, s egy pillanatra látni a táblát, s rajta a félember magas, kecses, szofisztikált betűket.

A szó végén pont. Nem felszólítás, nem parancs, nem óhaj és nem rendelet. Megjelölés. Kijelentés. Definíció.

Összenéznek. Nem egyszerre. Csak párosával. Sorjában. A tömeget átjárva, mint cérna a vásznat. Kemény tekintetükben a testnevelés órák focijának győztes góljai után érzett megmásíthatatlan bizonyosság.

Valami zajlik. Valami végre történik.

Másnap, egy másik egyetemen megismétlődik a tett. Nem az ő kezük sújt le. Negyednap már az összes egyetemen. Két hétre rá főiskolákon is. Egy hónap, s a gimnáziumok sem maradnak ki.  Az üzenet mindenhol ugyanaz:

ÉBRESZTŐ.