s a vagon tükörképe szilárdra fagy
az ablak mocskos üvegén.
Egyszerűen megkapó tünemény.
Színekkel telik meg a fekete folt,
mi egy perce még ásító éjszaka volt.
Megjelenik benne merengő arcod,
amint fejed csüggedten egy könyv fölé hajtod.
Mélyrepülésben, nagy magányosan,
egy-egy utcalámpa tested felé suhan,
s mint forrasztópáka a vajon,
keresztülég barna szemen, mézszőke hajon.
Így telik lassan, csöndesen az út.
Zakatoló fények fonnak körénk koszorút.
Valahol egy váltó visít halkan,
s a vonat félig az álom sínjeire kattan.
Ködként lepi el a kocsit a bánat,
a múltból üzenve a keserű mának:
Ami egyszer volt, nem jön vissza többé,
s te ott búsulsz könyveden, örökkön-örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése