Posztapokaliptikus urbanitásch Kőbányán

Avagy: már megint bizalomdermesztő helyekre mászkálok... :)

Mélyen tisztelt Publikum!

Hosszú kényszerpihenő után ismét egy képposztal jelentkezem. Miután a CF kártyám végre felépült az agyérgörcséből, idejét láttam újra fotózkodni, mielőtt végleg berozsdásodom, és arra se fogok emlékezni, melyik az elsütő billentyű.
Ebben nélkülözhetetlen segítségemre volt az utánozhatatlan Berki Zita kisasszony, aki remek helyszínválasztással, és kiváló társaságával járult hozzá az örömteli eseményhez (ráadásul hajlandó volt feltűnni egy-két képen, ami külön öröm, tekintve, hogy milyen kevés lehetőségem van embereket fényképezni). Együttes erővel ostrom alá vettünk egy elhagyatott kőbányai autómosó-szerviz telepet, ahol minden posztapokalipszis-fétisünket kiélhettük.

Azt már mondanom se kell, hogy a kooperáció jótékony hatása ismét kiválóan érvényesült az alkotói folyamat során. (Komolyan, egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a fotográfia tulajdonképpen társas sportág...)

Le kell szögeznem, soha sem voltam feltétlen rajongója a garffiti műfajának, leginkább azért nem, mert a sok egységsugarú, feltűnési viszketegségben, és vizuális vizelési kényszerben szenvedő tagger (gyk.: vandál hülyegyerek) teljesen annullálja a valóban kiváló alkotások értékét. Főleg azzal, hogy e „„művészek”” többsége elsősorban értékes épített örökségünkben hajlamos kárt okozni, amivel a jóérzésű emberek, és többek között az én lelkembe gázolnak rendíthetetlen elszántsággal.
Nem úgy az intelligens, színvonalas, kifejezetten kreatív módszerekkel operáló, félreeső, használaton kívüli helyekre pingálók! Nos, a fölfedezett objektum a valóban művészi, igényes falfestmények gazdag kincsesbányájának bizonyult. Hihetetlen volt ilyen mennyiségben megszemlélni az óriási, sokszor egész falas alkotásokat, főleg részletgazdag, ötletes megoldásaik, remek színviláguk, és szakértelemmel (!) elkészített mivoltuk miatt.

A fényképek közül külön említést érdemel a szomorú Batman, aki mivel rájött, hogy még neki sem áll olyan jól a saját logója, mint elbűvölő kísérőmnek, italba fojtotta bánatát, és karakteridegen módon a roppant elcseszetten hulló fényben próbált meg elrejtőzni, ami sajnos részben sikerült is neki.

Szólni kell még az utolsó előtti képről, ami találóan akár a hely szelleme is lehetne, az ugyanis egy teljes falat befedő munka, de különböző okokból kénytelen voltam levágni az erre utaló jeleket, szóval úgy tessék szemlélni, hogy az is egy igen méretes darab.
Aki kicsit is fogékony a nagyvárosi lét eme szegmensére, a néha elgondolkodtató, néha pedig radikális lúdbőrzésre késztető urbánusch életérzésre, az garantáltan élvezni fogja az alábbi képanyagot.

Kellemes gyönyörködést!