Meseversek

A buszon mindig eszembe jutnak kis, búsvidám versek,
de elfelejtem őket, mire a négy fal közt termek,
skatulyámban, hol rám ülnek a szürke falak,
s hol a képzelet lusta kedvvel pókhálókba ragad.

Doboz-, és raktárvilág. Még az otthon sem otthon.
Átmenet minden. Magamat is csak A-ból, B-be hordom.
Kősziklákból facsarok vizet, így telik napra nap,
belep a por, múzeumi lámpák steril fénye alatt.

Mégis-mégis, erőt ad az a pár, elképzelt sor,
mert rozsdaszín andalgásuk rólad, s rólam szól.
Messziről fonják össze szétfútt életünk,
pihe-puha szárnyuk alatt, tán végre jó nekünk.

Bennük viszlek ágyba, ölellek, s fogom a kezed,
bennük nincsen távol, csak közel, s még közelebb.
.
.
.
Mese, mese mind, jaj, színes, gyermeteg, ostoba!
Mert leírva egy szó lesz belőlük csak: soha.

Test és más odalent

Egy kút mélyén rothadó porhüvely vagyok

Egyedül fekve nyers húsomba fagyok.

Az iszapban kaparást tétován feladtam

Karmaim egy gyengéd szívbe vájva hagytam.

Magány és vérszomj mindaz mi vár rám itt

A halál feszegeti bordaketrecem rácsait.

Felzabálja lelkemet ez a suttogó rettenet

Hideg és fájdalom rázza torz testemet.

A sors árnyából cserkész be orvul a tudat

Immár sem ember, sem Isten nem mutat utat.

Életlen napfényben csonka porhüvely vagyok.

Magam után örökké könnyező hamvakat hagyok.

Nyári délután, a halál árnyékában

Kedves Látogatók!

Nem is tudom, mikor volt szerencsém új képposzttal kedveskedni a blog olvasóinak.
Nem mennék bele a miértekbe, hogyanokba, a lényeg, hogy most jutottam oda, hogy egy nyári fotósorozatot a megfelelő minőségben fel tudjak dolgozni, és fogyaszthatóvá tudjak tenni.

Sajnos a képtartalom pontos leírására most nincs időm, legyen hát annyi elég, hogy ismét a Kerepesi temetőben bolyongtam, leginkább a sírkert hátsó, elfeledettebb traktusaiban. Még mindig szívfacsaró látni, mennyi, jobb sorsra érdemes síremlék pusztul, elfeledve, teljesen méltatlan körülmények között, ahelyett, hogy végre érdemes módon megőrizné őket az utókor. Példát vehetnénk az orosz parcella felújításáról, így néz ki, amikor egy nemzet becsüli a múltját, legyen az akár az anyaországon kívül is... De hagyjuk is ezt, messzire visznek az ilyen gondolatok.

Íme a képek, kellemes nézelődést!

(Az első négy kép az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság homlokzatáról készült.)

A számonkérő

(egy válságtünet margójára)

Hát neked, ott az alvégen, ki osztott lapot?
Kuss a neved, paraszt, amíg szépen vagyok!
Közöd hozzá, ha úri dolgom bitóra vezet?
Örülj, hogy téged is húzlak, s fogom a kezed.

Hogy van merszed a kilőtt golyó, s énközém ugrani,
ha amúgy meg derogál céltáblát hordani!?
Hát nem megmondtam, te gonosz, barbár törpe?
Téged teszlek, ha nem tehetem önmagamat tönkre.

Maradj csak, ahogy hagytalak, arccal a sárban,
rúgj egy utolsót - már sok száz éve vártam -
s vidd a sírba bűnös múltad, halott Istened!
Pusztulj, pusztulj, túl hangos ész, lelkiismeret!

A Föld magjához fűzve

mosolybú gémem
szárnyára vesz, röpülünk
aranyhúr a szív

(Disclaimer: Ez életem legelső, szabályos haikuja, amit egy meditációs gyakorlat ihletett.)

Sárga lobogó alatt

Lógó orral, bor fölött ülök,
s a kupába szemem mérgeket hörög.
Az utca tenger fehér pást,
sárgává hazudja a közvilágítás.
Sárga zászló lobog a hídon,
ülök, s ámulok, meddig, hogy bírom
még a kórok lépteit?
Süket, vak leszek, mire beterít
a holt remény leple?
Ülök a fertőben, nyavalya verve.

Mesterlövészet II. - Az ellenreformáció oroszlánja

A Mesterlövészet sorozat második darabja a hazai katolikus egyház egyik legmeghatározóbb alakjának, Pázmány Péternek, a Horváth Mihály téri szobrát mutatja be.