Meseversek

A buszon mindig eszembe jutnak kis, búsvidám versek,
de elfelejtem őket, mire a négy fal közt termek,
skatulyámban, hol rám ülnek a szürke falak,
s hol a képzelet lusta kedvvel pókhálókba ragad.

Doboz-, és raktárvilág. Még az otthon sem otthon.
Átmenet minden. Magamat is csak A-ból, B-be hordom.
Kősziklákból facsarok vizet, így telik napra nap,
belep a por, múzeumi lámpák steril fénye alatt.

Mégis-mégis, erőt ad az a pár, elképzelt sor,
mert rozsdaszín andalgásuk rólad, s rólam szól.
Messziről fonják össze szétfútt életünk,
pihe-puha szárnyuk alatt, tán végre jó nekünk.

Bennük viszlek ágyba, ölellek, s fogom a kezed,
bennük nincsen távol, csak közel, s még közelebb.
.
.
.
Mese, mese mind, jaj, színes, gyermeteg, ostoba!
Mert leírva egy szó lesz belőlük csak: soha.

Test és más odalent

Egy kút mélyén rothadó porhüvely vagyok

Egyedül fekve nyers húsomba fagyok.

Az iszapban kaparást tétován feladtam

Karmaim egy gyengéd szívbe vájva hagytam.

Magány és vérszomj mindaz mi vár rám itt

A halál feszegeti bordaketrecem rácsait.

Felzabálja lelkemet ez a suttogó rettenet

Hideg és fájdalom rázza torz testemet.

A sors árnyából cserkész be orvul a tudat

Immár sem ember, sem Isten nem mutat utat.

Életlen napfényben csonka porhüvely vagyok.

Magam után örökké könnyező hamvakat hagyok.