- Marcus!
Gyakran elcsodálkozom
rajta, hogy egyesek mennyire türelmetlenek tudnak lenni.
- Marcus!
Pedig, ha jól játsszuk
ki a lapjainkat, az örökkévalóság minden ideje a miénk.
- Marcus!
Legalábbis a magukat
értelmiséginek tartó honfitársaim ezt állítják. A tapasztalat azonban erre az
elméletre igen sűrűn rácáfol.
- Marcus!
- Mi van? – rivallok rá
dühösen az engem szólongató öltönyös férfira. Az összeaszott arcának nagy
részét uraló üres szemgödreiben halványkék fény izzik, tehát tudom, hogy nem
vak. Láthatja, hogy éppen eléggé el vagyok foglalva. Ennek ellenére indulatosan
a képembe tolja megcsonkított kezét.
- Három ujjam hiányzik,
Marcus. – közli olyan hangsúllyal, mintha egy ütődöttnek magyarázna. Ez a
stílus mondjuk jellemző az alkimisták többségére. Ez a kellemetlen alak itt
pedig Hercule, egy helybéli lakos, állítása szerint alkimistamester. Ismerem
már egy ideje, és tisztában vagyok vele, mennyire nem kedvel bennünket,
megszállókat.
- Igen, látom. –
biztosítom róla a türelmetlenkedő fickót – De ha nem látnád, momentán akad némi
dolgom.