Holt idők - novellakezdemény

- Ez meg mi a rosseb? – kérdezi megrökönyödve Rupert, miután felnyitja a kezében tartott kis ezüst szelencét. Felkapja fejét, hamuszürke arcán rémült grimasz jelenik meg.

- A legújabb keverékem. – válaszolja önelégülten a vén Woodrow az asztal másik oldaláról. Bizonyára el is vigyorodna, ha még meglennének az ajkai. Tányérjába nyúl, és egy újabb húsdarabot emel ki belőle.

- Te nem vagy normális öreg! – háborodik fel Rupert, és körbekapkodja tekintetét. Határozott mozdulattal lezárja az apró ezüstdobozt, és Woodrow felé hajítja. A vén alkimista, meglehetősen jó reflexekről téve tanúbizonyságot a levegőben elkapja, és gyors mozdulattal a köntöse zsebébe rejteti.

- Nyugalom! – mondja könnyedén.

Valamiért a hangjáról mindig egy rozsdás fémreszelő jut eszembe. Figyelem, ahogy a nyálkás, zöldessárga húscafatot a szájába tömi, és élvezettel rágni kezd. Sokadszor konstatálom, hogy nem valami felemelő látvány, ahogy a vénség táplálkozik.

- Ha kiszúrnak ezzel, mind máglyán végezzük! – ellenkezik Rupert, és hústalan öklével az asztalra csap, olyan erővel, megreccsennek csupasz csontjai. Felötlik bennem, hogy az egyébként csendes, visszahúzódó kollégámban mennyi elfojtott érzelem halmozódhatott fel a létezése során.

- Barmok vagytok. – közlöm velük a véleményemet, és iszom egy kortyot az italomból. Amikor visszateszem a korsómat az asztalra, és letörlöm ajkamról a vérhabot, látom, hogy mindketten engem bámulnak. Rupert képén sértődéssel vegyes értetlenséget látok, és bizonyára az öreg arckifejezése is hasonló lenne, ha megfeketedett bőre nem feszülne rá teljesen a koponyájára.

- Ennél feltűnőbben nem is diskurálhatnátok a dologról. – mondom nekik, miközben próbálok több nyugalmat csempészni a hangomba, mint amennyit valójába érzek.

Ezúttal mind a ketten körbehordozzák tekintetüket, keresve, hogy meghallhatta-e őket valaki. Én is körülnézek, bár korábban sem vettem észre senkit, aki a kelleténél nagyobb figyelmet fordított volna az asztaltársaságunkra. A Vérszomjasban, mint mindig, most is minden vendég a saját dolgával – általában az italával – van elfoglalva. Nincs baj, sehol egy törvényszolga. Az asztalok között ténferegve játszó hegedűs fazon viszont erőteljesen kezd az idegeimre menni. A műsor is olyan, mint mindig.

- Itt nincsenek kopók. – állapítja meg Woodrow – Mint mondtam fiúk, nyugalom!

- Még hogy nyugalom! – hőzöng tovább immár lényegesen halkabban Rupert – Talán meguntad az öröklétet, öreg?

- Százhúsz éve taposom már ezt a földet, kölyök. – inti le kollégámat dorgáló kézmozdulattal az alkimista – Eddig sem pusztultam el, és nem is tervezem még egy darabig.

A vénség szavai azért elgondolkodtatók. Gyakran megfeledkezünk róla, hogy ő valójában egy sokkal régebbi generáció tagja. Bár az is igaz, hogy főként a sokszor gyerekesnek mondható felelőtlensége miatt vagyunk hajlamosak elsiklani efelett a tény felett. Hány évig is volt bezárva?

- Mit akarsz vele tenni? – kérdezem a vénségtől a köntöse zsebére bökve, amibe a szelencét dugta – Nem úgy volt, hogy felhagytál már ezzel? Miután olyan csúnyán megszívtad?

Woodrow kissé hátraveti a fejét, és torkából hosszan tartó hörgés szakad fel. Elég régóta lógunk már együtt, hogy tudjam, nála ez a jókedvű kacagást jelenti.

- Hidd el, Marcus, nem is szórakoznék ilyesmivel, ha nem lenne fontos. – biztosít határozottan. Én azért nem érzem magam meggyőzve. Kérdőn tekintek rá, ahogy Rupert is. A vénség végül megadóan köhint egyet, és közelebb húzódik hozzám a székével. Persze Rupert is közelebb hajol, nehogy kimaradjon valamiből.

- Figyeljetek, srácok! – mondja halkan az alkimista – csak azért kevertem ki ezt a szart, mert el akarom cserélni. Van itt a városban egy katonatiszt… elég magas beosztásban. Egy hete varrtam vissza a fegyverforgató karját. Észrevettem a testében a bódító nyomait, tudjátok van szemem az ilyesmihez. Na, a fickó könyörgött, hogy ne jelentsem a dolgot. Felajánlott egy könyvet, amit egy erődítmény elfoglalásakor talált… egy varázskönyvet, fiúk!

Nos, ez az a pillanat, amikor vissza kell fognom magam, nehogy pofán röhögjem a vénséget. Varázskönyv… ekkora ökörséget! Az Excalibur esetleg nem lapul valamelyik zsebében?

- Honnan tudod, hogy nem kamu? – kérdezi teljesen jogosan Rupert – A fickó függő, lehet, hogy csak ki akar csalni tőled némi bódítót, aztán szarban hagy. Te üzleteltél ilyenekkel, jól tudod, mire képesek a cuccért.

Woodrow megkeményedett, hófehér szemgolyói rosszallóan villannak Rupert felé, aminek hatására kollégám azonnal elhallgat.

- Adott belőle egy oldalt, mintegy előlegként. – mondja oktató hangnemben a vénség – Áttanulmányoztam, és biztos vagyok benne, hogy eredeti. Nyélbe ütjük ezt a cserét, és ha minden jól megy, holnap ilyenkor már nekem is lesz saját őrszellemem!

Értetlenül nézek Woodrow kifejezéstelen arcára, majd Rupertre, aki viszonozza a pillantásom, a szeméből ugyanazt a kérdést olvasom ki, ami engem is foglalkoztat.

- Mi a francra kell neked egy őrszellem? – teszem fel a kérdést.

Az öreg alkimista kuncogni kezd, mintha egy marék kavicsot rázogatnának.

- Srácok… egy szellem rendkívül hasznos tud lenni a házban. – magyarázza lelkesen – Ha megkötök egyet, mindenről tudni fogok, ami a házam táján történik, akkor is, ha épp nem vagyok otthon. Ráadásul státuszszimbólum! A szomszédokat meg fogja zabálni az irigység.

Ismét értetlenül nézünk össze Ruperttel. A vénség már megint valami hatalmas hülyeségre készül, nem vitás.

- Megvesztél öreg? – Kérdezi kollégám, ismét megfeledkezve a hangerejéről.

- Jogos a kérdés. – erősítem meg én is Rupertet – Ha a főnökség megtudja, hogy őrszellemet tartasz otthon, ráfázol. Százhúsz éve létezel, ebből mennyi ideig is voltál bezárva az előző idióta húzásod miatt?

Woodrow sértődötten horkan fel. Kivesz a tálból egy újabb húsdarabot, bekapja, majd feláll. Felveszi kalapját a széke háttámlájáról, és mogorván felénk int vele.

- Nem vagyok kíváncsi a véleményetekre. – hadarja csámcsogás közben – Nekem lesz saját őrszellemem. Ti mit tudtok felmutatni?

Az alkimista választ sem várva kiviharzik az ivóból. Megsértődni, azt nagyon tud. A terve mindenesetre rettenetes ostobaságnak tűnik. Az őrszellemek tartása engedélyhez kötött még ebben a városban is. Bár itt a frontvonalhoz közel némileg lazább a törvénykezés, erősen kétlem, hogy a mágiahasználat lenne az a terület, amire nem figyelnek jól a törvényszolgák. Úgy döntök, hogy ez legyen Woodrow baja. Bár kétségtelenül hálás vagyok a vénségnek, hogy évtizedekkel ezelőtt megtanított a szakmánk alapfogásaira, mégis, egy jó ideje úgy érzem, kezd elmenni az esze. Nem ő lenne az első, és biztosan nem is az utolsó.

Mellettem Rupert az asztalon lévő tálon maradt utolsó húscafattal szemez. Felemelem a bal kezem, ami eredetileg nem az enyém volt, és közelebb tolom kollégámhoz a tálat. Jó étvágyat kívánok neki, és figyelem egy darabig, ahogy borotvaéles késével kisebb szeletekre vágja az ennivalót. Nos, igen, mi ifjak, még igyekszünk adni az etikettre, ha nem is túl sok sikerrel. Hogy honnan jön ez? Fogalmam sincs. Sok beidegződés marad meg a létezés első évtizedeiben, aminek eredetéről nem tudunk. Ahogy Rupertet figyelem, bennem is feltámad az éhség.

Nincs pénzünk több húsra, úgyhogy inkább csak még egy italt rendelek. A Vérszomjas pultos lányai minden kétséges kizáróan a legszemrevalóbbak a városban. Többek között ezért is járunk ide. Bár a szívünk nem dobog, vérkeringés híján pedig a testi szerelem elképzelhetetlen, mégis sokunkban él az igény az érzelmi együttlétre, és az esztétikai érzékünk sem szenvedett csorbát, rengetegen értékeljük azt, ami szép. Ez is olyan dolog, ami inkább az ifjakra jellemző. A régebbi generáció tagjait már teljesen más dolgok kötik le.

Megkapom az italomat, és csak egy pillanatig gyönyörködöm a habos vérben úszkáló apró szövetdarabkákban, mivel figyelmem inkább az italt felszolgáló lányra összpontosul. Nem régóta létezhet, bár ki tudná ezt megmondani? Hosszú haja furcsa színe és a bőre kékes árnyalata arra enged következtetni, hogy mérgezés vetett véget egykor az életének, tehát – elvileg – a testét nem csúfítják el különféle sebek. Bár ismerek olyat, aki erre bukik. Kedves kollégám, Rupert például, aki most szolidan táplálkozik mellettem.

- Tudod – fordul hozzám két falat hús között – aggódom Woodrow miatt.

- Van, akin nem lehet segíteni. – mondom meggyőződés nélkül.

Kollégám elgondolkodva forgatja csontujjai között a kését. Egészen kivételes tehetség a késforgatásban, és egyébként még egész jól tud énekelni is. Természetesen hozzám hasonlóan ő sem emlékszik, hogy honnan tett szert a képességeire. A létezésünk előtti időszakról senkinek sincsenek emlékei. Bár időről időre kipattan néhány ostoba szóbeszéd olyan ifjakról, akik öntudatra ébredésükkor emlékeznek a halál előtti életükre, de ez nettó baromság. Sosem adtam hitelt az efféle pletykáknak. A végén még valaki azzal jön, hogy élő embereket látott valahol. Ennyi barmot, mint amennyit ez a föld elvisel a hátán… néha komolyan elcsodálkozom.

- Mégis – folytatja Rupert a késével babrálva – nem kellene jelentenünk valakinek, hogy az öreg mire készül?

- Ha van egy kis szerencséje, a varázskönyv, amit kap, hamisítvány. Egy katonától szerzi, ugyan mit tudhatnak azok a mágiáról. Lehet, hogy csak valami mesekönyv. Szellemekről.

- De ha mégsem?

- Ha mégsem – ezen csak egy pillanatig gondolkodom – akkor a szomszédság úgyis feljelenti illegális szellemtartás miatt. Biztosan tudják, hogy nincs pénze megfizetni egy engedélyt az ilyesmire. Státuszszimbólum, a büdös francot! A mi derék mentorunk felhúzza a főnökséget, és hamarosan újra a föld alatt találhatja magát.

Rupert egyetértően bólogat. Ahogy nézem, lassan befejezi az étkezést. Én is igyekszem kiinni a korsómat. Körülöttünk közben folyamatosan cserélődnek a Vérszomjas vendégei. Gyári munkások, kőművesek, asztalosok váltják egymást az asztaloknál. Észreveszek egy fickót, akit az egyik társa támogat, mert térdtől lefelé hiányzik a jobb lába. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan tiszteletét teszi nálunk. Vajon van éppen tartalék jobb lábunk raktáron? Mondjuk Rupert múltkor nem csinált ebből ügyet, simán felvarrt egy balost a jobb helyett. Felvidít a gondolat, a kollégámra nézek, aki épp lenyelt egy falatot. Ő is látta a féllábút, valószínűleg ugyanarra gondolunk, és már szóvá is tenné… mikor az asztalunk mellett a semmiből gomolygó szürke ködpamacs jelenik meg. Egy szemvillanással később elegáns, gyönyörű női alak bontakozik ki belőle, mi pedig jól tudjuk, ez mit jelent. A nő mélyen dekoltált, hosszú ruháját elnézve feltámad bennem a vágy, hogy megérintsem, de persze tisztában vagyok vele, hogy csak hideg levegőt markolnék. Teste mintha áttetsző füstből állna, de ettől csak még szebbnek látom.

Régóta tudom, hogy Evelyn a neve, bár a főnökség a megkötésük után nem szólítja a nevükön a szolgaszellemeket. Mi viszont nem vagyunk ilyen érzéketlenek.

- Uraim! – szólít meg bennünket kedvesen a szellem, a hangja mintha nagyon távolról, erőtlenül szólna, mégis tisztán értjük az ivó zajában.

- Üdv Evelyn! – köszönti őt Rupert teli szájjal, miközben próbálja élelme maradékát egyszerre behabzsolni. Na igen, ennyit az etikettről.

- Jelezni szeretném, hogy perceken belül lejár a szünetük, uraim. – mondja a jelenés.

- Igen, tudjuk. – felelem talán kicsit nagyobb éllel, mint akartam – Indulunk is vissza a központba.

Evelyn felém villantja mosolyát, azt a fajtát, amelyikről egy költő ismerősöm úgy ír, „a látványától mintha megdobbanna a szív”. Egészen helytállónak ítélem ezt a megfogalmazást.

A szolgaszellem egy pillanattal később semmivé foszlik. Rupert még az utolsó falatokat rágcsálva elrakja a kését, és felveszi kopott szövetkabátját. Én is felállok az asztaltól, a talpamon lévő seb ismét fájdalom hullámaival árasztja el a testem, ahogy ráhelyezem testsúlyomat. Gyorsan még egy kortyot leküldök az italomból, majd magam is készülődni kezdek. Kalap, kabát, egy marék pénzérme az asztalra, és már mehetünk is. A Vérszomjastól nagyjából öt perc gyalog a központ.

Az ivó ajtaján kilépve észrevesszük, hogy zuhog az eső. Hatalmas fekete cseppekben szakad. Bár én kedvelem ezt a fajta időjárást, Rupert halk káromkodása arra enged következtetni, hogy ő annyira azért nincs elragadtatva tőle.

Lépteinket szaporázva hagyjuk magunk mögött a törzshelyünket, az iszogató melósok harsány társalgását, és az idegtépő hegedűszót. Az utcán ebben az időpontban nem járnak sokan. A néhány dolga után siető, pocsolyákat kerülgető járókelőn kívül csak itt-ott látszik néhány őrszellem ködalakja, amiket a törvényszolgák kötöttek meg. Valahonnan messziről robbanások hangja hallatszik. Úgy tűnik, a fronton kiújultak a harcok. Ez pedig azt jeleni, hogy ma sem lesz könnyű éjszakánk.